Fémforgács
A sors nem hagyott könnyű utat az atmoszferikus black metalt játszó finn Draugnim (jelentése: Fehérfarkas) együttesnek. Nem egy friss csapatról van szó. A projektet 1999-ben alapította a gitáros Morior (2003-tól billentyűk) és nemsokára rá csatlakozott hozzá a Chimedra énekes. Az együttes 2004-2007 között hivatalosan nem is működött a sok tagcsere és a formációt körül lengő egyéb problémák miatt (például: a próbatermüket víz árasztotta el). Az első Northwind’s Ire címet viselő nagylemezüket 2008-ban sikerült kiadniuk, amit két évre rá a Horizons Low követett. A huszonöt éves fennállásuk óta nem változtattak a lemezkiadási szokásuk gyakoriságán. A harmadik nagylemezük 2016-ban jelent meg a Debemur Morti Productions gondozásában. Ezzel az igen jól sikerült Vulturine névre hallgató albummal úgy nézett ki, hogy végre a zenekar lerázta magáról a hosszú balszerencsés időszakát. Azonban a kiadvány pozitív fogadtatásai ellenére mégis csak mély csöndbe süllyedek. Teljes joggal hihető volt, hogy belefáradtak a küzdelmükbe és végleg elengedték a dolgot. Szerencsére nem így történt. Az új lemez munkálatairól már előző évben tájékoztatott minket a banda, hirdetve: még itt vagyunk, élünk! Örültem a hírnek, mert annak ellenére, hogy se szeri-se száma az atmoszferikus black formációk tobzódó tengerének a projekt neve mégis megragad bennem. Valahogy a sikerült a dallamosságukkal, dinamizmusukkal, karakteres dalaikkal kiemelkedni ebből az áradatból és olyan helyet elfoglalniuk, akiknek a munkásságára tényleg érdemes odafigyelni. Viszont ez közel nyolc év várakozást követelt meg, mire végre megérkezett a Verum Malum címre keresztelt negyedik opus. Ami április 26-án fog napvilágot látni a hasonló stílusú zenekarokra specializálódott német Naturmacht Production jóvoltából.
A Verum Malum nem kevésbé nemesebb üdvösebb tematikát jelölt ki magának, mint az emberben rejlő csillapíthatatlan és felszínre törő gonoszság témáját. Nem csak jelen korunkra kivetítve, hanem a történelem hosszú viharos évszázadaira is. Emellett fel tehették magunknak azt a kérdést is, hogy lehetne még több feketeséget becsempészni a black metal-ba?! Ugyanis a megelőző albumhoz képest most sokkal keményebbre fogták a tempót és kissé háttérbe szorították a melodikusabb arcukat is. Mondhatni, hogy több agresszív fekete fém került az olvasztótégelyükbe. Aminek az eredménye hat kiválóan kovácsolt, gyilkos szerzemény. Amit egy rövid felvezető után a Traitor’s Crown nyit meg. Lehet elcsépelt jelzők, de ridegség és a sűrű feketeség már-már tapintható a dalban. Az biztos, hogy sokkal marconábbra vették a játékukat, de ettől az obszidián-szerű keménységtől még nem csorbul a jellegzetes Draugnim karakter. A rájuk jellemző 90’-es évek black metal irányzat is szépen képviselteti magát. Érződnek a témáikon olyan ősök hatásai is, mint mondjuk a Dissection vagy az Emperor. A billentyűk most nem vállalnak akkora szerepet, mint a megelőző lemezen, de ettől még nincsenek elrejtve. Nagyban kiveszik a részüket abban, hogy a nóták megmaradjanak az emlékezeteinkben és szurokfeketeségbe kerüljön egy kis reményt keltő csillogás is. Emellett szépen alakítják a dallamokat és rendíthetetlenül támogatják a gitárokat. Amiket egyébként eléggé jegesre hangoltak, hiába a kellemes szinti-szőnyeg a húrok fagyosságát még az sem tompíthatja. A riffek mindent elkövetnek, hogy elemi részekre szaggassanak szét minket az emberi gonoszság jegyében. Ezeket méltó módon reprezentálják az acsargó, gyors futamok is. Nem sok középtempós résszel találkozhatunk a lemezen. Az album záró Deeds Of Strife az egyetlen ilyen, mondhatni „közép tempósabb” tétel.
Viszont ez, ami bennem elkezdett egy kis űrt támasztani. Túl soknak éreztem a lemez során a növekvő sötétséget. Olyannyira, hogy ebben a dermesztő homályban gyertyafényért kiáltva kapaszkodtam az olyan melodikusabb témákba, mint például a Salt The Earth közepén élvezhetünk, vagy amint a Lifescorn szélvész-gyorsaságú, ragadós futamai képviselnek. (Ez utóbbi szerintem a korong legjobb darabja). Tehát elkezdett hiányozni a korábbi anyagok epikus, kimért dallamossága, mondhatni zeneisége. Félre értés ne essék, szépen kapunk ezekből a korongon, de nem olyan direkt módon, mint korábban. Nyilván más a megközelítésből élve, lehet, hogy másoknak meg pont ez szilajabb koncepció fog jobban betalálni. Ami viszont nem változott az énekes jeges károgása. Chimedra ikonikus hangja továbbra is jelentős mértékben otthagyja a felvételen az emlékezetességének a kézjegyét. Sajnos jellegzetesen a horda most sem csurgatott túl sok információt sem a felvétel körülményeiről, sem a tagokról. Így nem tudom, hogy az ütősökért ki felelt. De bárhogy is oldották meg, de géppuska sortűz módjára aprító dob nem sok sziesztát hagy a hallójáratainknak. Viszont el is kél és igénylik a számok ezt a kegyetlenséget. Virágnyelven nem szólalhat meg az emberi gonoszság, csak, úgy ahogy az ilyen fekete szurokkal beüzemelt gyilkológép.
Ezt a koncepciót viszont jeles módon abszolválta a zenekar. A drámai billentyűtémákkal kiegészülve meg elhozza nekünk a kilencvenes évek éj-fekete, dermesztő hangulatú black metal muzsikáinak a legjobb pillanatait. Viszont ez a hangzáson is kiütközik, ami annyira nem vett le a lábamról. A Vulturine lemezen is egy kicsit zavart ez és reménykedtem benne, hogy a következő albummal már sikerül egy igazán jól szóló, mai igényeknek megfelelő felvételt készíteni. Nem különösebben zavaró, csak a sokban megtudta volna dobni az anyag élvezeti faktorát, hogy ha szépen tagoltan szólalt volna meg és a cinek hangjai sem gurultak volna úgy szét a dalok felületén, mint az apró gyöngyszemek a tükrön, akkor igazán markánsan dörrent volna meg a felvétel. Mindamellett, hogy igen kedvelem a bandát és őszintén fejet hajtok az új anyaga előtt, de a nyolc év alkotói szünet után egy kicsivel többet vártam volna ettől a korongtól. Durva, sötét és kellően dallamos, de azért hagyott bennem egy pici hiányérzetet is. Viszont, aki kedveli az atmoszferikus, melodikus fekete fém muzsikákat, az nem kerülheti el a Draugnim-et. A hosszú fennállásuk óta igazán kiérdemelték a műfaj rajongóinak a figyelmét. Ezért Verum Malum album mindenképpen az év várólistás tétele! Annak ellenére, hogy a megjelenésig még kell egy csöppet aludni, de mindenképpen megéri a várakozást!
