2024-03-15

Kiadó:
Sony

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

De most aztán tényleg visszatérünk a gyökerekhez, hangzott Kakko ígérete, a tévútnak bizonyuló, progresszív behatásokkal játszadozó „Unia” után – ami egyébként kritikai szempontból sikeresnek bizonyult, csak az ősfanok nem így gondolták: igen, ők továbbra is azt a csikóviháncos, szélsebes tempóval rohanó, játékos és a komolyságot messze kerülő euro-powert akarták hallani, melyek a Stratovarius kisöccsévé avatták a bandát.

A gyökerek említése – nem, itt nem a kritikusokra gondolt a csapat vezetője, akik a további lemezeket focilabdákká avanzsálták, melyekbe a legtehetségtelenebb ítész is akkorát tudott rúgni, amekkorát akart – aztán állandósult, hogy az eleinte magasabb, majd ténylegesen egyre alacsonyabb színvonalon működő együttes Kakko szócsövévé váljon, és vagy lelkesen, vagy kényszeredetten kövessék a főnök agymenéseit, a musicales stílusváltástól kezdve a műanyag hangzáson át a dalok Kakko szövegeinek éppen csak szükséges kísérő szerepéig.

Jómagam – és itt le is ellenőrizhet az olvasó –, egészen a „Pariah’s Child”-ig megfelelő toleranciát tanúsítottam a változásokkal szemben, és elfogadva a kor előrehaladtával együtt járó kísérleti szándékot, még tetszettek is a dallamoktól azért el nem forduló albumok, de a legutóbbi két förmedvény esetében aztán nálam is elszakadt a cérna, és hangos gyökerek felkiáltással csatlakoztam a valamikor Kakko ígérethez – persze a szó másfajta jelentéstartalmával.

Ennek fényében aztán nagyfokú rezignáltsággal vettem tudomásul az újabb, interjúkba vetett ígéreteket – „Több sebességet és olyan dalokat akarunk írni, amelyeket az emberek tudnak és akarnak is énekelni.” – főleg azután, hogy Kakko a Föld elpusztításába játszott szerepünkért kívánt a „Clear Cold Beyond”-dal  a fejünkre koppintani, megrémítve azzal, hogy a téli finn tájakat ezentúl a zöld mozgalom indulói fogják sztereotipizált szövegekkel rock-musicalbe teríteni. Ez így leírva is rossznak hat, hát még meghallgatva…

És láss csodát, ezúttal nem légből kapott szavaknak lehettünk fültanúi, ami olyan ritka a több évtized óta alkotó együtteseknél, mint a hóborította Finnországban a fehér holló: az albumot nyitó „First In Line” azonnal az „Ecliptica” 1999-es kiadásához röpít vissza, szélsebes power-metallal, Henrik Klingenberg billentyűs varázslatával és Kakko fénylő hangjával! A hangzás ráadásul jóval fémesebb, mint amit az elmúlt években megszokhattunk a zenekar albumain, így az anyag is masszívabbnak hat, visszafogva a kicsorduló nyálat, amiből szó mi szó, bőven kaptunk a legutóbbi két lemezen.

A folytatás aztán még erre is rátesz egy lapáttal, és jól tudom, hogy Kakko amatőr futó, a többieket azonban szinte félteni kezdtem, hogyan fogják bírni végig a tempót. A billentyű itt is hozza a maga progresszívnek ható futamait, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a gitár inkább kísérőszerepre van kárhoztatva, hiába, a Sonata Arctica nem a gitárszólókról szóló csapat, na.

Sakk-Matt, izé, Shah Mat – mondhatnák, és mondják is a zenészek – a sebesség nem csökken, ráadásul a kórusokkal sikerül a nagy vágtázásban némi grandiózus jelleget is csempészni, hogy aztán jöjjön a csúcspont, hiszen a „Dark Empath” egybegyúrja az együttes két legsikeresebb korszakát; a power és a progresszív elemek úgy keverednek a dalban, ahogy Kakko fejében a természetvédő gondolatok. A tempóval itt már akként játszadoznak a zenészek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a riffek fölött töredezett dallamformálás úgy tud fülbemászó lenni, hogy ne érezzük a popos fordulatok hatásvadász ízét.

A lemez további részében aztán már változatosabb a kép: néha be-begyorsulnak a fiúk, de az olyan játszadozásnak is van helye, mint a „A Monster Only You Can See”, ahol a szerkezeti váltások jól megfigyelhetőek, a végeredmény mégsem esik darabokra, és végre a gitár is képes előbújni a ritmusdaráló munkásember szerepéből.

Az album tehát majdnem mindent beváltana, amit Kakko ígér, ha nem lenne a záró két darab. A „The Best Things” sajnos visszautal az előző lemezek borzalmaira: giccses, sablonos, és sehová sem tart, a kötelező ballada pedig zárszóként nem képes felnőni a kezdetek valóban könnyfakasztó csodáihoz, a „Last Drop Falls”-hoz vagy a „Replica”-hoz.

A lekonyulás ellenére úgy gondolom, már annak is örülni lehet, ha egy zenész a kezdetek sikeres útjának ígéretét ezúttal komolyan gondolja: a „Clear Cold Beyond” minden bizonnyal kellemes nosztalgikus érzéseket fog fakasztani az ezredforduló stílusának újra megidézésével, bár az örömet ezúttal nem lehet pusztán a nosztalgiára fogni, hiszen a dalok önmagukban is megállják a helyüket – sőt, talán még az iparvidékek tulajdonosainak heavy metal szerető csoportjánál is.

Garael