Dionysos Rising
Kiadó:
Blomljud Records
Honlapok:
www.moonsafari.se
moonsafari.bandcamp.com
facebook.com/moonsafariofficial
Nálunk érdemes olvasni a sorok között... Ez alatt - többek között - azt értem, hogy hasznos dolog olykor a kommentekre is vetni egy pillantást. Bár a blogunkon jellemzően nem indulnak kommentcunamik, azért van pár elkötelezett olvasónk, akik bátran ajánlgatják saját fölfedezéseiket, zenei élményeiket, s ezt jól teszik. Ezekre mi nem mindig tudunk reagálni, még kevesebbről készül azután önálló recenzió, de időről-időre még az olyan viharvert, sokat látott netes kukázókat is meg tudják lepni, mint amilyen én vagyok. A legújabb ilyen élményem beardfish "kartárs" javaslatára a Moon Safari tavalyi albuma.
Valahol tudtam én, hogy a skandináv progresszív rock tartogat még meglepetéseket, de a Moon Safari valahogy elkerülte a figyelmem. Hallottam már róluk, de nem jutottam el odáig, hogy becsülettel meg is hallgassam őket. Szóval - hogy Angelo "Snaps" Provolone klasszikusát idézzem - persze, hogy tudtam én, csak nem sejtettem. Iszonyatosan bosszantó, hogy ez a 2023-as kiadvány csak most került hozzám, mert garantálom, hogy a Southern Empire-rel és talán a Damanekkel együtt fölkerült volna a tavalyi toplistámra, sőt alighanem dobogós helyezést ért volna el. A legkevesebb, amit egy ilyen helyzetben tehetek, hogy beardfishnek megköszönve az ajánlást utólag szépen bepótolom, ami szégyenszemre elmaradt.
A progresszív rockról az évtizedek során az az általános vélemény alakult ki, hogy túlnyomórészt mollos, merengős, világfájdalmas műfaj, melyben jobbára olyan énekesek dünnyögik, kántálják bele az éterbe kínjaikat, mint Steve Hogarth (Marillion) vagy Peter Nicholls (IQ), akiknek tagadhatatlanul melankolikus, fátyolos orgánumuk van, és valami megmagyarázhatatlan, romantikus weltschmerz árad szinte minden hangból, dallamból, amit kipréselnek a torkukon. A svéd Moon Safari alighanem élő cáfolata mindennek, mert az ő muzsikájukban szinte harapni lehet az életigenlő jó kedélyt. Egy külföldi kritikus úgy jellemezte a zenéjüket, hogy "fölháborítóan vidám, ragadósan édes, szirupos giccs". Ezen jót röhögtem, és természetesen ez a kijelentés sem más, mint egy megkeseredett, mogorva megmondóember epeömlése, de azért van benne valami. A fényes tónusok, a szárnyaló dallamok, az elképesztően aprólékosan kidolgozott 3-5 szólamú kórusok, a fütyülhető, nagyívű gitárszólók szinte önkéntelenül is mosolyra húzzák még az egzisztenciálisan szorongó ember véresre harapdált száját is.
Az elmúlt néhány napom azzal telt, hogy próbáltam fölfedezni magamnak a Moon Safari - ha számszerűen nem is, de - fajsúlyában igen jelentős katalógusát. Egyértelműen a közel kétórás "Blomljud" (2008) a magnum opusuk, de meg kell mondjam, a 2010-es "Lover's End" már nekem is túl negédes (talán a szerelmes-szakítós tematika miatt), és a Himlabacken (kb. Mennyei hegy) első részének (2013) szentimentalizmusa sem okozott katarzist. Nem úgy a gyermekkori élményeket és a fölnőtté válás élményeit földolgozó ciklus második része! Erre, mondjuk, rá is pihentek egy évtizedet.
A "Himlabacken Vol. 2" a korábbi alkotásoknál sokkal izmosabb megszólalású, gitárközpontúbb lemez lett, ahol tényleg kimaxolták az abban rejlő lehetőséget, hogy gyakorlatilag az együttes mindegyik tagja frontember szintű énekes. Egyszerűen nem találok rajta fogást, tökéletes dalcsokor, még a vitathatatlanul hatásvadász jellege is inkább szórakoztat, mint irritál. Minden egyes alkalommal, amikor lefut a közel 70 perces anyag, úgy érzem magam, mint aki fölfrissült, valahogy terápiás jellege, antidepresszáns hatása van - kivéve az árát: a brit amazonon pl. "potom" 34 fontba kerül! WTF?
Tartuffe
