rattlead.hu
Azt gondolom, minden irányzatra igaz, hogy azokban sok a hallgatható, akár kellemes pillanatokat is okozó anyag, ám jóval kevesebb az igazán kiemelkedő alkotás. A thrash-re gyakran mondják, hogy meglehetősen szűkek a korlátai, így az ebben a szellemben fogant albumok jelentős része – bár hozza a kötelező sztenderdeket – kiszámítható, egysíkú. Jómagam, új kedvencek után kutatva, főleg ebben a zsánerben mozgok, ami eléggé embert próbáló küldetés: egyre több olyan muzsika van, amit két-három meghallgatást követően végül nem emelek be a gyűjteményembe (sokat igen), és évente csupán egy-két alkalommal húzódhat széles mosolyra a szám, hogy „na végre, itt a következő csodacsapat!”
Ha nem számolom a régi ismerősök jól sikerült új anyagait, thrash-fronton a Hazzerd 2020-as Delirium albuma volt az utolsó, ami ennyire elkapott, mint most a Xion bemutatkozó nagylemeze. (A Crisix 2022-es Full HD-je is nagyot durrant nálam, de az ő munkásságukat már legalább hat éve figyelemmel követem.) S hogy mi a Xion titka? Lendületesek, technikásak, dallamosak; jó a riffelés, a szólók, és a ritmusok rengetegében időnként egy-két emlékezetes téma is feltűnik. A dalokban a basszusgitár is jól hallhatóan, hangsúlyosan van jelen. Zenéjük egyesek szerint az Anthrax és az Annihilator muzsikáját idézi, és tényleg: ahogy felcsendülnek a lemezt indító, kétperces instrumentális nóta, a Clash első hangjai, arról sokaknak tényleg az emblematikus Alice in Hell album Crystal Ann intrója ugorhat be. S ha már Anthrax, az énekhang szerintem inkább John Bush, mint Joey Belladonna orgánumára hajaz, még erőteljesebb benne a Dave Mustaine-es íz, számos helyen pedig az egykori ausztrál thrash csapat, a szép emlékű Mortal Sin Mat Maurere jut eszembe róla.
A Xion egy svéd formáció, amelynek nemigen van múltja – remélem, hogy jövője annál inkább! 2018-ban alakultak, a Between Shadows and Gods a bemutatkozó nagylemezük. Történetük egy iskolai koncertig nyúlik vissza, amelyet követően az akkor 13 éves Johan Berg basszusgitáros és Erik Zetterström gitáros megalapította a zenekart. 2021-ben kezdtek el jammelni Algot Brask dobossal, amelynek során örömmel konstatálták, hogy működik közöttük a kémia. A trió először a jelenlegi énekes nővérével a mikrofonnál adott egy koncertet, aki később öccsét, Robin Björköt is bemutatta a csapatnak. A frontember az első meghallgatására másnaposan és több órás késéssel érkezett, de rendkívüli énektudásának köszönhetően végül lenyűgözte társait. Egy második gitárost keresve pedig a banda tavaly Liam Rådmant is megtalálta, s így a kirakós valamennyi darabja a helyére került.
A már említett Clash-ben egy rövid időre billentyűs hangszer is megszólal, ezt követően azonban lágyságot már csak a gitármelódiák adnak az anyagnak. Intrónak hosszú, teljes nótának csonka szerzemény: kissé szokatlan, de remek kezdés. Az anyag első csúcspontja számomra a Men Who Play Goddal érkezik el: óriási a szám nyitó riffje, kellemesen utaztat a szólót megelőző középtempó, Björk hangja pedig tényleg a megtévesztésig Mustaine-es. A Death Cap riffelése erősen metallicás, az énekkel szerencsére sikerül távolságot tartaniuk a nagy példaképtől.
Ahogy a Shadowsban a gitárosok ujjai futkároznak a húrokon, úgy futkározik az én hátamon is a hideg a gyönyörűségtől. A Derailed pörgős ritmizálásának szövetébe egy kis Led Zeppelin-es gitárhangzást is belehímeztek, a csúcs azonban (ezen a lemezen a második) a záró Buried with Love építkezése, lírai, torzítatlan gitáros-cines indítása, majd a várakozó, feszültségfokozó ritmizálást követően az a dallamvilág, amely a lemez talán legkarakteresebb tételévé teszi ezt a számot.
A 38 percet alig meghaladó játékidő tökéletes, éppen elég. Az albumborítóra azonban magyarázatot várok a srácoktól: a Conan-képregények világát idéző festmény alapján ugyanis a hallgató egy epikus heavy/doom alkotásra számítana. 
Szép, csak éppen a zenéhez nem passzol – de ez legyen a legnagyobb bajunk.
Egy szó mint száz: kérjétek majd tőlem számon, ha a Between Shadows and Gods végül nem szerepel az év végi Top 10-es listámon. Számomra ez a nagybetűs thrash: ész és szenvedély, sebesség, riffhegyek és gitármelódiák, dallamos ének és olyan nóták, amelyekre azt mondhatom, hogy kedvenceim az albumról. Van egy hol halványabb, hol erősebb dejà vu érzésem, de mire adjak 5 pontot, ha nem erre a lemezre?
