rattlead.hu
Minden évben ér valami új és váratlan és ez általában – főleg az utóbbi pár évben – az év elején történik velem. Ilyenkor jön szembe véletlenszerűen egy olyan banda, amelyikről halvány lila lövésem sincs, vagy hogy az eddigi anyagaikat ugyan nem hallottam, de egyszer csak meghallgatom, ami nemrég jelent meg, és BUMM!!! Szerelem első hallásra! Tavaly is így sikerült fölfedeznem a Graphic Nature-t (kritikám itt), amely lehengerlően agresszív és szónikus nu metal zenét zúdított rá a világra. És most ismételten egy nu metal banda az, amely ilyen viharos gyorsasággal került be a látó – és hallókörömbe: ez pedig a brit Profiler.
Baromi nehezen sikerült már alapinfókat is találnom az együttesről, mert eddig még nem sok helyen írtak róluk és a debüt lemezükről, az A Digital Nowhere-ről. A banda hivatalosan 2017-ben alakult Mike Evans énekes-gitáros-dalszerző, Joe johnson basszusgitáros és Oscar Hocking dobossal a brit Bristol városában. Már itt előre megjegyezném, hogy eléggé ritkaságszámba megy eme 3 fős nu metal project, úgyhogy ez egy kis pluszt dobott az érdeklődésem felé és ezért jobban rákerestem a bandára. Először 2021-ben adtak ki egy single-t Metamorphosis címmel és az utána következő két évben sorra jöttek ki a single albumok és kislemezek, mint az Alpha Nine, a Glitch Theory, és a Profiler Ep, ami egész jót futott a Spotify szerint és ezáltal sikerült a Sharptone Records-hoz kerülniük, akik mindig felkarolják a különböző eklektikusabb underground bandákat.
A Digital Nowhere Február 16-án látta meg a napvilágot és bizony kellett egy kis idő, hogy ez a lemez végre a meghallgatási listámba kerüljön. Elvégre én úgy szoktam hallgatni lemezeket, hogy nem érdekel, az a zene mainstream, underground vagy teljesen új, jár annak a lemeznek, vagy kislemeznek egy esély, hogy elejétől végéig végighallgassa az ember és úgy vonja le a következtetést, megérte-e vagy nem. Vagy esetleg jön a harmadik eset: MIAFRANC??? ERRŐL A BANDÁRÓL EDDIG MIÉRT NEM HALLOTTAM??? (Természetesen ekkor épp a villamoson ültem és folytattam volna Rick Rubin könyvének az olvasását, amikor elindítottam a lemezt, hehe.) Amint végeztem a munkahelyemen és hazaértem, rögvest az volt a feladatom, hogy leellenőrizzem a zenekar imidzsét, hogy több ismerettel a kezemben újrahallgassam a debüt lemezük dalait, mert munka közben nem tudok 100%-osan odafigyelni a zenére, ott inkább a motorikus zenei ösztöneimre hallgatok, hogy mi jó, illetve mi kevésbé jó. Lecsekkolva a zenekari képeket a trióról és néhány klipjüket megnézve, már egyértelmű volt. Minden kétséget kizáróan ez a banda vegytiszta nu metal! Amint megláttam az All In Forever klipjét, ami egy nagyon sejtelmes gitárintróval indul, mint valami Korn dal, és utána rögvest beindul, Mike screamje után egyből átvált a sokkal lágyabb, sejtelmesebb Deftones-os énektónusba. Utána ismét felkavarja az állóvizet, ahogy elkezd Limp Bizket-es rappelésbe, ahogy a nagy nu metal tankönyben meg vagyon írva. Irgalmatlan slágeres és egyben agresszív és rebellis nóta, mintha visszatértünk volna 2001-be, amikor a nu metal a csúcsán volt. A lemezen a másik ilyen kedvenc nótám, ami szerintem örökre megmarad nekem, az a második tétel, az Artifice, aminek modern Deftones-os riffelése, modern hangzása és picivel komplexebb riffje azonnal megfogott és a hangzáshoz párosuló Dj Sractch-elések is remekül reprezentálják a stílust, amiben a zenekar utazik.
A lemez természetessége mellett, sokáig azon tűnődtem, hogy a lemez még nem olyan letisztult, mint a legtöbb modernebb metal és hardcore lemezeken szokás, de mindenekelőtt ez az egyik szépsége a lemeznek, hogy van benne némi „koszosság” és ettől az anyag sokkal természetesebb, organikusabb. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az együttes remekül ötvözi benne a metalcore hangzást Korn, Deftones és Limp Bizkit hatással, megfűszerezve ezt csipetnyi punk-os rebellis témákkal, amitől az egész még jobban eklektikus lesz. Elég belehallgatni a Delay és az Operator dalokba, nyomban észrevehetőek ezek a hatások. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ez a háromfős bristoli bandára ne hatottak volna a modernebb műfajok egész armadája: A To Utopia és a Zero nevű tételek például remekül reprezentálják a metalcore és a djent behatásokat, de ezek az elemek éppen csak annyira vannak szintúgy jelen, mint a punk momentumok, hogy beleolvadjanak a nu metal egyvelegbe és ezáltal készülhessenek ilyen igazán jellegzetes művek. Oscar dobtémái nagyon változatosak, a punk vágtáktól kezdve a lazább jazzes megoldásokon át a lüktető hip-hop ritmusokig. Joe Johnson basszusgitártónusa remekül párosul Mike gitártonúsához és riffeléséhez. Mike ének-scream-rap triumvirátusa pedig maga a megtestesült nu metal etalon. E mellé remek dalszerzőnek bizonyul, a dalok szerkezeti felépítései nagyon egyszerűek, lényegre törőek és mégis nagyon sok olyan klisés elemekkel, gitártémákkal van telepakolva, amiktől a mosolyom még szélesebb lesz és jobban nem is tudnék megelégedni. Főleg ha egy olyan dalt veszek például szemügyre mint a Consumed, ami bizony a Deftones – White Pony lemezére simán beférhetne, annyira sok érzelmet és mélységet tartalmaz.
A Digital Nowhere a majdnem 37 perces játékidejével teljes mértékben meggyőzött és a Profiler remekül startolt a szememben. Eme trió előtt bizony fényes jövő áll és csak annyit tudok hozzátenni: csak így tovább! A nu metal fénye ragyogjon rátok!
