Hard Rock Magazin
Hát igen, ilyenek voltak régen a rockkoncertek! Nem samplerről ment a hangszerek egy része, hanem mindent élőben nyomtak, nem kellett szinkronban lenni a kivetítővel, hanem kibonthattak kedvükre egy-egy témát a zenészek, és ezért aztán nem is volt 20 szám egy koncerten, csak mondjuk 8, mint ezen az estén. De a nyolcszámos buli 1 óra 40 percen át tartott! Glenn Hughes beültetett minket az időgépbe. Kár, hogy csak egy estére szólt.
Az időutazás része volt az is, hogy mintha megint az óraátállítás időszakára repültünk volna vissza. A szervező és a fogadóhely, a Barba Negra is úgy hirdette az estét még aznap délelőtt is, hogy kapunyitás 7 óra, előzenekar 8, Glenn Hughes negyed 10. Egyszer végre időben elindultam, hogy le ne maradjak az előzetes videók alapján szimpatikus Rook Road koncertjéről, de már a parkolóból hallottam, hogy javában tart az előadás. Állítólag az előzetes jegyeladások gyengesége miatt a Blue-ba tervezték a koncertet, de aztán az utolsó pillanatban kapcsolhattak a rockerek, és ezért áttették a Redbe, aminek pedig megnyitották a hátát, így 10-ig be kellett volna fejezni a bulit. Ennek aztán az lett a vége, hogy a fele nép lemaradt a koncertek elejéről, ám a műsor így is fél 11-ig tartott. A kecske sem lakott jól, és a káposzta sem maradt meg.
Szóval az előzenekar produkciójából csak egy részt láttam, tetszettek élőben is, de nem akarok egy fél koncertről félvállról beszélni. Az biztos, hogy a korábbi kezdést megszenvedték ők is, mert néhány lézengő néző (3-4 sor a Redben azért igen szerény hallgatóság) előtt játszani nem túl lélekemelő.
Glenn Hughes turnéja már tavaly óta zajlik, és bár a címe és apropója a ‘Burn’ album 50 éves jubileuma, maga a műsor inkább a Deep Purple Mark III – és részben a Mark IV – hangulatának megidézése volt.
20:45-kor a HD-ről bejátszott intró (ennyi volt az összes sampler a koncerten) alatt a deszkákra lépett a banda, Ash Sheehan dobos, Bob Fridzema billentyűs (őt már láttam élőben a King King blues-rock koncertjén, ott is szenzációs volt) és Soren Andersen gitáros, majd az intró Glenn Hughest bemutató utolsó hangjaira előperdült a főhős is, és a hatalmas felütés (amhez hasonlót többnyire inkább lezárásként szoktak alkalmazni) alatt keresztülszambázott a színpad elején.
A műsor szinte megegyezett a tavalyi fellépéssel, mindössze a Highway Star maradt ki, cserébe viszont 30 percesre nyújtották a You Fool No One-t. De előbb még a „rövid” számok jöttek, a Stormbringer, a Might Just Take Your Life és a Sail Away, utóbbi mélyebb tónusai nem álltak olyan jól Hughesnak, a Coverdale-dal helyett elnyomhatta volna inkább a The Gypsyt.
Persze amikor azt mondom, rövid dalok, ott az idézőjel gondolatban, hiszen ezek is átlagban hétperces darabok voltak, a szólókat alaposan kibontották, akár a Hammondon brillírozó Bob Fridzema, akár az érdekes testtartásban, keresztbe tett lábbal szólózó Soren Andersen gitáros volt a pillanatnyi főszereplő.
Hughes pedig, ha kieresztette a hangját, szinte mikrofon se kellett hozzá! Persze azért rásegített a mikibe épített visszhangosító is, hogy a sikolyai szinte átszaggassák a sátor falát.
Glenn a Might Just Take Your Life után köszöntötte a közönséget egy „tell me how you’re feeling”-gel, majd felemlegette a tavalyi fellépését, és örömmel jegyezte meg, hogy viszontlát néhány arcot az első sorokban. Voltak ott visszatérők hátrább is!
„El se hiszem, mintha tegnap lett volna, pedig 50 éve játszottunk a California Jam fesztiválon” – mondta, és a már említett You Fool No One-t ennek szellemében adták elő.
A Led Zeppelin-es riffekkel induló dalt a Jon Lord-féle tenyérrel csapkodós Hammond-játékkal bolondította meg Fridzema, mint a Hushban, beindult a füstgép is.
A gitárszólóban előkerült a Lazy is, és mint 50 éve, a The Mule egy részletét is beépítették.
A kiállás után Soren Andersen egyedül maradt, hogy megtekerje alaposan a gitárnyakat, majd rátért Ritchie Blackmore bluestémájára, melyet az később a Rainbow-ba is továbbvitt.
A bluestémára persze Fridzema is rárepült egy szóló erejéig, kicsit Glenn is megvillantotta a basszgitártudását. Azért ő se megy a szomszédba egy kis hangulatteremtésért, a Going Downt úgy énekelte rá, hogy „I’m going down to Budapest”.
Beleraktak egy High Ball Shooter-refrént is a gitárszóló után, aztán ámultunk egy nagyot Ash Sheehan 10 percesre sikeredett dobszólóján, ahogy elnéztem, senki nem ment ki pisilni közben, mint más bulikon!
Carl Palmernél láttam ilyeneket, ahogy pörgette a dobverőket ütés közben, meg könyökkel és tenyérrel „hangolta” a dobbőrt a szóló alatt, szinte dallamokat csikarva ki a hangszerből.
Nagy spíler a csávó. Az orrlyukába dugott dobverő már csak a parasztvakítás része, de az is jó poén volt.
A Mark III legbluesosabb számaként felkonferált Mistreated se volt rövid a maga 17 percével, de az amúgy is közönségkedvenc nótát megspékelték még egy gitár-basszus felelgetéssel is. A Coverdale-féle „baby, baby” helyett is sikolyok törtek elő Hughesból, nemhiába, ez jobban megy neki, mint a bugyinedvesítő mélyebb orgánum.
A Tommy Bolinnak ajánlott Gettin’ Tighter után a nagy személyes kedvencnek titulált You Keep On Moving zárta a főműsort, a „do you want to sing with me” invitálást követően a főhős hálával fogadta a közönség segítségét a dalban.
És persze a ráadásban, melyre már a bíborlila színű gitárjával tért vissza az énekes, az ünnepelt Burn, a mindent vivő koncertnóta, melynek végén Glenn Hughes azzal búcsúzott a nézőktől, hogy az ars poeticáját ismételtette velünk: „Music is the healer!”
Hibátlan este volt egy 73. évében járó énekessel, akinek a hangja nem öregszik, és aki tehetséges fiatal zenészekkel körülvéve ünnepelte a Deep Purple-ben 50 éve letett, és azóta meg nem kopott névjegyét. Mi pedig újra a hőskorban érezhettük magunkat, amikor még mertek a zenészek zenélni, és nem a csilivili körítés mögé bújtatták el a dalaikat.
Stormbringer / Might Just Take Your Life / Sail Away / You Fool No One / Mistreated / Gettin’ Tighter / You Keep On Moving // Burn
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
