rattlead.hu
A metal irányzatai közül a thrash áll hozzám a legközelebb, azonban a műfaj e szegmensébe tartozó alkotásokat sem hallgatom válogatás kritika nélkül. A zenében bukkanjanak fel dallamok, emlékezetes témák, a számok legyenek változatosak, egymástól megkülönböztethetők. Amelyik album nem felel meg e kritériumoknak, nálam megy a levesbe.
A Vulture munkásságát gyakorlatilag a kezdetek óta figyelemmel követem: debütalbumuk, a 2017-es The Guillotine bejött, a folytatásban érkező két korong (Ghastly Waves & Battered Graves – 2019, Dealin’ Death – 2021) viszont simán elgurult mellettem. Az idei Sentinels azonban újabb és újabb ismétlésért kiáltott, tudat alatt kezdettől ott munkáltak bennem azok a fentebb említett emlékezetes témák, amelyek azt mondatják velem, hogy na, végre, erre a lemezre vártam a német csapattól!
Akik esetleg nem ismernék őket, azoknak röviden annyit, hogy a 2015 óta létező dortmundi zenekar speed/thrash metalt játszik. Ami a színtéren jórészt szokatlan, hogy a tagság a kezdetek óta változatlan – annyi kiegészítéssel, hogy az alapító négyes 2017-ben vett be egy dobost, G. Deceivert, az addigi ütős-gitáros, S. Castevet pedig onnantól már csak a hathúros hangszert pengette (a Sentinels-en azonban ő is dobverőket ragadott). A többiek – L. Steeler énekes, M. Outlaw gitáros és A. Axetinctör basszusgitáros – végig hűek maradtak hangszereikhez.
Korábban nem tűnt fel, itt viszont igen, hogy a frontember hangja, stílusa időnként kísértetiesen hasonlít az egykori Exodus-torok Paul Balofféra. Az anyag első számai azonban inkább a száguldásban, mint a csontokat reszelő riffelésben jeleskednek. A másodikként felcsendülő Unhallowed & Forgotten ben a dallamos énektémák is előkerülnek – amiért máris bevések a csapatnak egy pluszpontot.
A bő félperces, instrumentális Transylvania gyakorlatilag a rá következő Realm of the Impaler intrója, a két tétel témáját illetően is összetartozik: „Transylvania – The call of Dracula / Transylvania – Realm of the impaler” – énekli L. Steeler az utóbbi nóta refrénjében, a fülbemászó, melodikus témát pedig ezúttal a gitárosok hozzák.
A Draw Your Blades refrénjét sem bonyolítják túl, mégis, annak ritmizálása is egyfajta – bevésődést, felidézhetőséget segítő – horgonyként működik. Egyes gitártémák itt megint a korai Exodust idézik, összességében azonban nem állítanám, hogy szimpla kópiabandát hallunk. Mondjuk, a DYB után érkező Where There’s a Whip (There Is a Way)-vel éppen hogy rácáfolnak erre a kijelentésemre. 
A háromperces Der Tod trägt schwarzes leder (A Halál fekete bőrt visel) úgy instrumentális nóta, hogy az első felében női énekhangon, szöveg nélkül csendülnek fel a lírai dallamok, majd a hangszeresek – már nélküle – középtempóra váltanak. A dal szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül folyik át az ismét csak sebességmámorban úszó Death Row-ba, amelynek viszont csupán a lezárását vélem átlagon felülinek.
A Gargoyles végre tényleg egy középtempós, riffelős thrash nóta. Ahogy a korábbi dalok szólóiban, itt is hallójáratokat simogatóak, magasak, de nem ablaküveget repesztően sikítóak a gitár hangjai. A lemez következő „Exodus-nótája” az Oathbreaker, és az anyagot záró Sentinels (Heavier than Time) riffelése is az amerikai Holt-Hunolt páros munkássága előtt tiszteleg. A címadó szám Toxic Waltz-os riffjei fölé azonban a szólóban egy olyan jó kis táncos dallamot pakolnak Casteveték, ami minden addigi témát elhomályosít.
A tendencia akár zavaró is lehetne, ha a saját kútfőből fakadó hangokkal nem tudnák feledtetni a Bay Area-i nagyokkal való hasonlóságot. Egészen addig, amíg be nem csípődött nálam ez a San Franciscó-i nagyokkal való párhuzam, szimplán csak egy jól sikerült Vulture-albumnak gondoltam a Sentinelst, de ezek az áthallások akár mások fülét is sérthetik, így nem hallgathatok róluk. Mostantól ez a kedvenc Vulture-lemezem, de a neki megszavazott 4,5 pont mellé – a plagizálásért – egy kis ejnye-bejnye is jár a dortmundi keselyűknek.
