rattlead.hu
„Egész jó zene, megtartom.” „Lehet, hogy írni is fogok róla.” „Ez nagyon jó zene! – nagyjából ilyen stációkon mentem keresztül, ahogy egyre jobban megismerkedtem a svéd power metal csapat tavaly novemberi bemutatkozó albumával. Persze, aki belehallgat, akár legyinthetne is, hogy ebből tizenkettő egy tucat, ezerszer hallottunk már ilyet, akár egy újabb Bloodbound vagy Dynazty anyag is lehetne, amitől – végletekig vitt dallamossága okán – egy szigorúbb zenéken edződött metalfej szimplán elhányja magát. Másoknál viszont éppen ez a fajta muzsika vált ki szellemi-érzelmi orgazmust. Igazi örömzene, óriási nótákkal, helyenként diszkrét Rhapsody-s, Stratovarius-os szinti- és Helloween-es gitártémákkal.
A lényeget ezzel nagyjából le is írtam. Az elkövetők közül hárman a színtér ismert szereplői. Christian Eriksson énekes, Patrick Johansson dobos és Jimmy Pitts billentyűs 2017-es indulása óta együtt játszott a svéd-amerikai NorthTale-ben; a frontember azóta kilépett, társai azonban párhuzamosan futtatják a két bandát. Az említett muzsikusok jó néhány másik zenekarban is bizonyították már tehetségüket. Eriksson – Christian Hedgren néven – két Twilight Force albumot is felénekelt. Pitts többek között az Eternity’s End, a Scholomance és Timo Tolkki szólócsapatának szintise volt, ma sok más mellett az Equipoise, a NYN és a The Fractured Dimension nevű formációkban érdekelt. Johansson több mint egy évtizeden át volt Yngwie Malmsteen dobosa, az ezredforduló környékén a Stormwindben és a Without Griefben is megfordult, jelenleg pedig több más csapat mellett az Impellitteri ütőse is. Jan Ekberg a Final Strike mellett az Air Raid-ben és a Stormholdban is a vastag húrok mestere, Martin Flobergnek viszont a metal színtéren ez az első dokumentált szereplése.
A tracklist érdekessége, hogy azon abc-rendben követik egymást a dalok. Először azt hittem, valamit át kell állítanom a lejátszón, de nem, az alkotók is úgy szerették volna, hogy az Archerst halljuk először, és a Turn of the Tide-ot utoljára. Nehezen tudok akár egyetlen dalt is kiemelni a produkcióból, mert azok olyan magas nívón követik egymást, ahogy azt például a korai Freedom Call lemezeken megszokhattuk. A tempó változik, a slágeresség azonban mindvégig megmarad. A muzsika időnként túlterjeszkedik a zsáner határain, és inkább már rockzene vagy metal matinéváltozatban: nem igazán lehet komolyan venni, és nem azért, mintha Erikssonék elviccelnék az előadást, hanem mert ez a zene nagyon nem az ökölrázós keménykedésről szól. Ritmusai táncmozdulatokra ösztönöznek, kórusai csatlakozásra biztatnak. Süt a nap, a háttér égszínkék, száguld velünk a harci szekér… 
A Restless Mind pedig egyenesen orrot mutat mindenféle műfaji elvárásnak: mintha addig mennének vele, ameddig ezt röhögés és a klubból való kiközösítés veszélye nélkül megtehetik…
Közben pedig olyan zseniális refréneket kanyarítanak például az Archers, a Finding Pieces, a Freedom, vagy éppen a Spark from the Dark alá, hogy az effajta muzsikákat kedvelők mind a tíz ujjukat megnyalják utána. Remélem, mostanra az irányzat valamennyi rajongója rátalált erre az anyagra; ha nem, itt az ideje, hogy pótolják ezt a mulasztásukat. 
