rattlead.hu
Ugye mindenki emlékszik erre az elcsépelt kérdésre, amit gyerekkorában oly sokszor neki szegeztek a felnőttek: – Mi leszel, ha nagy leszel? Az erre adott válasz az én esetemben, amikor még 5 – 6 éves voltam, kimerült annyiban, hogy cowboy! Ez természetes, hisz melyik fiút ne szögezte volna oda a képernyő elé egy szombat este vetített western film!? A cowboy mánia a fiúk körében súlyos fertőzés jeleit mutatta, hiszen az alsó tagozatosoknak rendezett farsangon, harminc fiúból huszonhárom kockás ingben, kalapban és játék pisztollyal az oldalán totyogott végig az iskola folyosóján. A maradék hét meg varázsló volt vagy török szultán. Aztán amikor az ember növöget, kamaszodik, ez a kérdés már komolyabban kezdi foglalkoztatni. Először a pék szakma birizgálta az agyam, hiszen imádtam a lekváros buktát, s én barom azt gondoltam, hogy majd minden nap degeszre zabálhatom magam ebből a csemegéből, ha egy pékségben vállalok munkát. Aztán persze jött a „rockzenész leszek” meg a „pornószínész leszek” korszak, ami jól tükrözte, hogy kamaszkoromban mi volt a két legfontosabb dolog, ami leginkább foglalkoztatott! HEHEHE!! Emlékszem, talán hetedikes lehettem, amikor az akkori osztályfőnököm állandóan avval nyüstölt, hogy legyek tévés bemondó, mert szerinte nagyon jó a fogalmazási képességem. Még el is játszottam volna a gondolattal, csak én már akkor tudtam, hogy egy lusta disznó vagyok, aki nem éppen a tanulás és a magolás oltárán akarja feláldozni a szabadidejét. Már eleve gimnáziumba kellet volna tovább jelentkeznem, de hát arra semmi esély nem volt egy olyan bizonyítvánnyal, amelyben csak az irodalom tantárgy mellet virított egy ötös osztályzat, a többi meg csak kettesekkel és hármasokkal büszkélkedhet. Így hát mit lehetett tenni, jelentkeztem épületasztalosnak, de csak azért, mert a haver is oda jelentkezett, s azt gondoltam legalább egy osztályban leszünk. Az asztalos szakma szépségei olyan nagy hatással voltak reám, hogy úgy meghúztak a szakmunkás vizsgán, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A pótvizsgán is csak úgy engedtek át, hogy megesküdtem arra, hogy a büdös életben nem fogok asztalosként dolgozni. HEHEHE! Ez nem esett a nehezemre, hiszen ekkor már komolyabb terveim voltak a jövőmet illetően.
S itt érkeztünk el ahhoz a témához, amely miatt belekezdtem ebbe a cikkbe. Ugyanis 15 – 17 éves koromban belépett az életembe a death metal, s az olyan bandák, mint a Cannibal Corpse, a Carcass és az Autopsy felkeltették az érdeklődésemet a boncmesteri hivatás iránt. Na persze nem a zene, hanem a borítók, a számcímek és a szövegek miatt, amelyeket egy kézi szótár segítségével fordítgattam nagy megszállottsággal. Ha nem is arra éreztem késztetést, hogy hangszert vegyek a kezembe, valahol mégis a zenének köszönhető, hogy ezt a pályát választottam. Ez itt Kalocsán nem volt egyszerű, ugyanis baszott nagy protekció kellett ahhoz, hogy felvegyenek boncsegédnek a helyi patológiára, ahol aztán megtanultam mindent, hogy később mestervizsgát tehessek. S láss csodát, ez kitűnő eredménnyel sikerült is! Mennyivel más, ha az ember olyan pályát választ, ami igazán érdekli! Ugye? HEHE!
Úgy gondoltam, hogy az ezen témán való csámcsogásra meghívom a kedves olvasókat is, hiszen sokan vannak köztük, akik ha nem is főállásban, de mellékállásban vagy hobbi szinten olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyek valamilyen szálon a metal zenéhez köthetőek. Tudom, hogy van a kedves olvasók között nem egy grafikus, amatőr újságíró, kiadót üzemeltető, koncertszervező, tetoválóművész, de még olyan is, aki a stábjával underground zenei magazint működtet a Youtube -on, rengeteg hírrel, klippel és interjúval csurig töltve. Úgyhogy nagy izgalommal várjuk a hozzászólásokban az ilyen történeteket. De jöhetnek vicces sztorik is ezzel a témával kapcsolatban! Osszátok meg velünk bátran, ha alkottatok, véghez vittetek valamit, amire a zene szeretete ösztönzött benneteket. Ne feledjétek, az is a rajongásnak köszönhető alkotói folyamatnak számít, ha anno felrajzoltátok a farmer mellény vagy éppen az iskolaköpeny hátára a kedvenc bandáitok logóját. De már az is alkotásnak számított valahol, ha a másolt kazettára díszes betűkkel írtátok fel a nóták címeit. Ez az én korosztályomban eléggé elterjedt szokás volt. Jöhetnek fotók is, ha van valakiknek ezekről! S hogy megkezdjem a sort, el is mesélek egy vicces sztorit. Még az általános iskola padjait koptattuk, amikor nagy mánia volt, hogy a szimat szatyorra felrajzoltuk a kedvenc bandák logóit. Nekem a Metallica és a Possessed logó volt felfirkálva, még ha nem is professzionális módon! Nos, az egyik haver úgy döntött, hogy ő meg az Exodus logójával fogja ékesíteni a frissen beszerzett tarisznyáját. Neki is ült nagy sebbel és lobbal, hogy rárajzolja, de beütött egy kis bibi, ugyanis túl nagy méretben kezdte megrajzolni a betűket. A harmadik betűnél rá is jött, hogy a felirat bezony kurvára nem fog elférni, ezért egyre kisebb betűkkel folytatta, de sajna így se jött ki a „mértan” ! Így eshetett meg, hogy az „S” betű már nem fért el, úgyhogy nemes egyszerűséggel odarajzolta az „E” betű alá! HEHEHE!!
Na, kérem tisztelettel! Hajrá, hajrá, hajrá!!!
