rattlead.hu
Ismét folytatom a Szűz Füllel való kalandozásaimat, de először szeretnék kitérni a Manowar – Battle Hymnsnél olvasott kommentekre:
Nagyon szépen köszönöm a reakciókat és a véleményeket azoktól, akik úgy gondolták, hogy korrektül megírtam a cikket, ez nagyon jól esett. Akik meg csak kritizálni tudnak, nos… Tekintsétek úgy, hogy még csak bemelegítek és továbbra sem fogom kímélni őket a cikkeimmel! (hahaha)
Na de akkor térjünk is ki a következő együttesre, amely nem más, mint a Skid Row! Bezony… Számomra ők is egy olyan banda, akiknek totálisan nem ismerem a munkásságukat, kivéve a Youth Gone Wild nótájukat, mert az eléggé ütős és bármelyik rock kocsmában lehet hallgatni ezt a gigaslágert!
A zenekar 1986-ban alakult Rachel Bolan basszusgitáros és Dave „The Snake” Sabo szólógitárossal és ahogy olvasom, a zenekart előbb Darkness-nek akarták hívni, végül a Skid Row nevet választották. De jött a meglepetés, hogy már létezett egy ilyen ír együttes, amelyben Gary Moore és Phil Lynott is játszott. Bő 35 ezer dollárért megvásárolták a Skid Row nevet és így hivatalosan is az övék lett a használati jog. Érdekes, hogy a bandanév maga a szlengben a külváros lepusztult, munkások lakta részét jelenti. Sok mindenre gondoltam volna, de ez a fajta kifejezés nekem totálisan új, akárcsak az, amit a Z generáció használ. A csapathoz csatlakozott még Scott Hill gitáros, Rob Affuso dobos és először Matt Fallon volt a banda énekese, csak később került Bach a képbe, mikor a többiek egy fotós barátjuk, Mark Weiss esküvőjén hallották énekelni. Mit ne mondjak, ezt nevezik igazi véletlennek. Azért meg kell hogy mondjam, Mattel is meghallgatnék egy demót, hogy vele vajon hogy működtek volna a dalok. A zenekar első lemeze, ami egyben a nevük is, 1989 Január 24-én jelent meg az Atlantic Records gondozásában.
És most jönne az a rész, amikor elkezdeném azon mondókámat, hogy nem feltétlen vagyok a Hair vagy a glam metal híve, mert én inkább a thrash és death metalosok táborát erősítem, akik ezeket a bandákat szabályosan rühellik, és amúgy is, a hajrázós rajongókat kardélre hánynám, vagy csak szimplán lepózerezném és bedobnám őket egy szemetesbe, ahogy azt megérdemlik. Vagy mint modern metálos létemre, azt fejtegetném, hogy ez a zene nekem már „öreges” és picikét már egy kaptafának érzem ezeket a zenéket. Néhány öreg metálost el kell hogy keserítsek…
Az első végighallgatás után tiszteletre méltóan meghajlok eme lemez előtt és innentől kezdve notórius hallgatója leszek! Már ahogy a Big Guns kezdőriffje megszólal… Hát az valami isteni! A hangzás valami eszméletlenül tiszta és egyben fémesen dögös! Sebastian Bach éneke igazán harapós és Sabo szólói valami hihetetlenül beleragadnak az ember agyába! A következő nóta ami azonnal földbe döngölt, az a Sweet Little Sister. Az a refrén már olyan szinten beleégett az agyamba, hogy habár még csak első alkalommal hallgattam, már a második refrénnél én is együtt kezdtem énekelni a zenével és ez nálam bizony sokat jelent. Ha egy ilyen pillanat elkapja az embert, akkor onnan tudod, hogy ez bizony egy igazán fogós nóta. És főleg a dal tempója az, ami igazán lázba hoz, mert egyszerűen szuper pörgős dal. A Can’t Stand a Heartache szintúgy egy nagyon jó húzós, középtempós nóta, de itt viszont jobban kiérzem azt, hogy Sebastian Bach mekkora énekes volt ifjú korában és most kezdem egy picikét megérteni azokat a Skid Row rajongókat, akik a Bach érát sírják vissza. De sajnos az élet megy tovább, úgyhogy azt kell, hogy mondjam haladjunk is! Ennél a dalnál még különösen jól hallom a basszusgitárt is, amit mindig is érdekesnek gondoltam, mert a legtöbb 80-as évekbeli lemezeken én mindig úgy éreztem, hogy vagy túlságosan hátul, vagy nagyon előre van küldve az anyagon (pl, Maiden vagy Manóvár).
Na a Piece of Me az, ahol még jobban kihallik a basszus, de itt is egy top ligás riffet kapok a képembe és még Bach is egy igazán karcos, agresszívebb verzióját mutatja meg az énektudásából. Eddig ez a dal került nagyon közel hozzám az első két tétel után.
Utána következik az 18 and Life, amiről érdemes egy dolgot letisztáznom a olvasóknál: sosem voltam valami nagy ballada rajongó, mert az egyenlő az elpuhulással. Ehhez képest, ez a dal egy teljesen más megvilágításba helyezte nálam a koncepciót és jól kiegyenlíti a lemezt, mert azzal mostanság kellett szembesülnöm, hogy nem lehet minden dal nagyon dinamikus és tempós, hanem kell egy kis szünet néha a lemezen. A Rattlesnake Shake is egy jól átgondolt dal és értelemszerűen árad belőle, hogy ebben a nótában bizony van dög! Méghozzá nem is kevés! És utána jön a Youth Gone Wild… Ezt a nótát nem kell ecsetelnem, mert mint ahogy írtam ez egy igazi Gigasláger! A Here I Ammel ismét egy rockkocsma buliban kezdem érezni magam, ahol kirendelem a következő jager-sör kombómat és lazán elkezdek bárkivel beszélgetni a pultnál és együtt élvezzük a mágikus 80-as évek rock és metál slágereit. A Makin’ a Mess szintén egy kifogástalan tempós dal, amire bármikor elkezdeném rázni a már ritkuló hajamat és közben jót boogieznék is a többi emberrel. Megjegyzem, nem mintha nem ezt tettem volna, mikor a raktárban hallgattam ezt a lemezt, értitek…
És jön a második balladisztikus nóta, az I Remember You, ahol Bach egy másik oldalát mutatja meg a hallgatóságnak és ami azt illeti, ez is működik! Nem gondoltam volna hogy ezt írom egy balladáról, de bizony így van, működik! Még nálam is! És ezt el is merem ismerni!
Utolsó tételnek érkezik a Midnight/Tornado, ami sikeresen zárja ezt a lemezt és ehhez a dalhoz se tudok semmi mást fűzni. Tökéletes dal és tökéletes zárás a korongon.
A lemez a maga 39 percével totálisan megfogott engem és igaz, a lemezborító és a logó picit punk-osnak hat ehhez a zenéhez képest, de igazi felső kategóriás Heavy Metal-Hard Rock remekmű. Itt mindenképp el kell ismernem ezt a klasszikus lemezt és magamban egy kisebb ejnye-bejnyét is mondok, mert ezt a lemezt hiba volt ilyen sokáig halogatnom. Úgyhogy köszönöm szépen Majka kollégának, aki ezt a lemezt ajánlotta tőlük és innentől kezdve meg fogom hallgatni a többi anyagaikat is.
Peace
