rattlead.hu
Mindig félve teszek be ismeretlen black metal banda albumát a lejátszómba, ha magyar. Ez a zenei világ valahogy elsuhant mellettünk. Vagy elkésett? Inkább. A 90’-es évek elején, amikor már Európában (főleg Skandináviában) tombolt a BM második hulláma, hozzánk még csak az első szele ért ide (kivétel a Csihar-féle Tormentor, de a banda inkább fecske volt, mint szélvihar…) és hiába volt egy nagy fellángos a 93-98-as években, a tonnányi banda közül kevés volt minőségi, hát még hosszútávon sikeres, a zenekarok nagy részében inkább a lelkesedés tombolt (sajnos én is ezen csoport táborát erősítettem a majd egy évig fennálló Pagan Storm bandámmal. Igen, Sear Bliss 
). Szerencsére azért vannak/voltak jó ellenpéldák is, de a szomorú tény, az tény marad.
Ennek tükrében nem tagadom, elég nehezen szántam rá magamat, hogy nekiveselkedjek Axafan (Márkó Zoltán) debütáló lemezéhez, a Pseudomonaachia Daemoniumhoz. Rossz előérzetem ilyenkor mindig azt súgja, hogy olyan lesz, mint a többi, de a puding próbája az evés, így rászántam magamat a meghallgatására, amit így utólag több szempontból sem bántam meg.
Az album kétségtelenül tökéletesen szól, nagyon jól kivehetőek a sávok, semmi kongás, vagy kásás zümmögés, ami egyébként meg is lepne, Zoli ugyanis nem mai csirke a szakmában 
. 1989 óta aktív részese a hazai zenei életnek, a korai punk hatásoktól kezdve a heavy, thrash, instrumentális világ sem áll távol tőle, ezért, ha a Detox, Monument, Zarándok, Spiritbell, vagy az Anxiety Collapse zenekarnév ismerősen cseng, akkor már találkoztál vele, de a stúdiós maszterelés, hangmérnökösködés sem áll távol Zolitól, így ezt az albumot technikailag nyugodtan hívhatjuk az ő „ultima materiá-jának”, abból is a Primae kategória. Sem az ének, sem a gitár nincs túltolva, a dob is tökéletesen azt a szerepet tölti be, amit kell, megadja az alapütemet a zenéhez. Dani kollégám azt mondaná erre: „ Na, így kell megszólalnia egy modern metal albumnak!” És, ha már a latin szavakkal dobálózunk, lehetetlen nem észre venni, micsoda kis világ épült eme korong köré.
A Pseudomonaachia Daemonium egy, Johann Weyer által készített „bestiárium”, pontosabban A démonok álkirályságának ismertetője az 1560-as évekből, a De praestigiis daemonum művéből. Ebben nem kevesebb, mint 69 démont ismertet a szerző, bemutatván kinézetüket, jellemzőiket, illetve az ellenük felhasználható praktikákat. Ezen albumon pedig a pokol hét hercege (akik egyben a hét főbűnt képviselik. Itt talán csak a bukott angyal, Azazel a vitatott..) került terítékre, szépen felépítve egy mini-mitológiát.
Ha már ilyen szépen körül jártuk a részleteket, nézzük a zenét. Zoli nehezen tagadhatná, hogy a 90-es évek black metal mozgalmai igencsak erősen hatottak ezen albumára, de egy kivétellel (!) ezeket szépen sikerült a maga zenei világába beépítenie. Az alapvetően black & thrash vonalon mozgó album nem állt meg a mezei, gyors riffeknél, bár egyértelmű, hogy a nyitó Azazel himnikus feelingje a női kórussal a zsáner etalonja lehetne, míg a Belphegor és Mammon már a klasszikus black metal elemeit csillogtatja meg. Szerencsére nagyon odafigyelt arra, hogy a stílushoz illő monotónia egy másodperccel se legyen több, ami egy mezei hallgató számára fárasztó lenne. Egy-egy tiszta szóló, hirtelen hangszerváltás, vagy himnikus betéttel hihetetlen változatossá sikerült tenni az egész 40 percet.
Az album közepére betett Frucissiare-ért jár a külön pont, bár a folytatás se lett sokkal rosszabb. Az album második fele többet építkezik a hangulati elemekre, kiegészítő hangzásokra, de a szólórészeket itt erősebbnek is érzem, főleg az Asmodeus számnál, a Sathanast pedig bármelyik okkult banda meg irigyelhetné, és a végére betett Immortal feldolgozás sem utolsó! Az egyetlen, amibe talán bele tudnék kötni, az talán a kelleténél erősebb ABSU behatás, ami rögtön szemet (fület) szúrt, és végig kíséri az albumot, bár lehet, hogy inkább csak azért zavar, mert az egyik kedvencem, ez azonban senkit se tartson vissza a meghallgatásától, ez egy kiváló album nem csak blekkereknek, így én már izgatottan várom – a hírek szerint hamarosan érkező – folytatását.
Addig itt van nekünk a Pseudomonaachia Daemonium, amit CD-n (Zoli nemrég írta, hogy már kazettán is kapható) én is megrendeltem, az sem okozott csalódást. Nagyon igényes kiadvány, esztétikus, okkult hangulatot árasztó booklettel, kis „démon-ismertetővel”, a téli estékre remek kikapcsolódást nyújt egy-egy pohár borhoz, vagy whiskey-hez.
