rattlead.hu
Sosem titkoltam, hogy kedvenc hazai zenekarom a Mood. Azontúl, hogy rengeteg felejthetetlen koncerttel ajándékoztak meg annak idején, egy hibátlan diszkográfiát alkottak meg és hagytak az utókorra, emberileg pedig a legszimpatikusabb arcok (voltak). Természetesen manapság is azok.
Feloszlásuk után – tudjuk jól – a Wall Of Sleep és a Stereochrist jött létre, azonban a kapocs megmaradt a tagok között. Miután Holdampf Gábor énekes 2009-ben kilépett a W. O. S.-ból, ugyanazzal a lendülettel hívta életre a Magma Rise-t (a nyakába akasztotta a basszusgitárt) Hegyi Kolos (a jobb életre szenderült Supernatural/Stereochrist tagja, alapítója volt) és Janó Mihály (ex-Ektomorf, ex-Neck Sprain) gitárosokkal, valamint Bánfalvi Sándor dobossal (ex-Neck Sprain, Men in the Box, Ákos). A The Asounddal közösen rögzített 7” Ep után Janó Misi távozott, akinek a helyére Füleki Sándor érkezett, majd a stabil bárdistát, Herczeg László (Noble Victory, Sunday Fury, This Calling, ex-Stereochrist, ex-Penalty Kick, ex-Sedative Bang) személyében találta meg az együttes és azóta – 2013-at írtunk – változatlan felállásban működnek.
Idei alkotásuk immár negyedik a sorban és mondhatni fű alatt jelent meg, lévén komoly hírverést nem csaptak az új lemeznek. (Vagy én nem tudtam róla). Sőt, azt sem tagadom, hogy abszolút elfogult vagyok – ennyi bocsátassék meg nekem – Gábor és Kolos (valamint Füleki úr) iránt, magyarán az új Magma Rise alapból maximális pontszámmal nyitott nálam. Mi több, alaposan meg is lepett. Az a helyzet, hogy korábbi kiadványaikhoz (az elődökhöz) minimum 2-3 (esetleg 4-5) hallgatás kellett, amire elkaptam a fonalat, jelen esetben viszont erre nem volt szükség, mert a korong első nekifutásra terített le és győzött meg.
Eddigi lemezeikkel ellentétben, ezúttal egy hangulatos intróval (In the Presence of God) kezdődik a „műsor”, mintegy megadva az alaphangulatot a folytatáshoz, az ezt követő Such Thing as Time pedig beköltözik az ember hallójárataiba, egyfajta „lecsupaszított”, „letisztított” ős St.Vitus/Trouble jellegű tétel ellenállhatatlan dallamokkal. Az már a borítóról kiderül, hogy ez semmiképpen sem egy örömteli, vidám album lesz, ahogy, nem is az, ugyanakkor sokkal könnyebben adja meg magát az anyag elődjeihez képest, gyakorlatilag már az első hallásra/hallgatásra „beleborul” az ember, befogadja, könnyen emészti meg a hallottakat. Imádom, szeretem a Magma Rise összes eddigi művét, de most fordult velem elő először, hogy nem kellett napokig hallgatnom az anyagot, amíg/amire „rácsavarodtam”, hanem azonnal betalált. Természetesen nem lettek sem kommerszek, sem populárisak, egyszerűen gyorsabban, könnyebben talált utat hozzám a korong és gyanítom, hogy így lesz minden rajongóval.
„Megvádolom” a zenekart azzal, hogy ezúttal a fogósságra ment rá, mert a kiváló dallamokkal megspékelt Dressed up as a Dream, a spoken word sorokkal (H. P. Lovecraft: Ex Oblivione) felvértezett Oblivion of Oblivion, a Born of Waste, illetve a Trouble-os zakatolással megtámogatott Dragging Eye Movements bizony első hallásra rögzülnek a memóriában. A legsötétebb, legdrámaibb nóta mindenképpen a záró I am, ami szintén akusztikus felvezetővel kezdődik. Értelemszerűen a címadó tétel sem lóg ki a sorból, megkapó dallamaival egy kitűnő darab, ahogy az akuszkusan kezdődő, majd mennydörgővé váltó Days Buried Face-Down is.
Magyarán, hibátlan a korong. Kolos és Laci a betonkemény riffek mellett csodálatosan kivitelezett és feljátszott szólókat produkálnak, gyomroznak Gábor basszusfutamai (mindamellett előadása – ahogy, a korai időkben – komoly emocionális töltettel bír), Sanyi pedig hanyag eleganciával, precizitással üti a dobokat. A lemezre a 100%-os hangzás teszi fel a koronát és egyben a legjobb Magma Rise albummá emeli.
Zárszóként annyit füzök hozzá, hogy nálam év végi Top 10-es alkotás a Neither Land Nor Sea, csak a pozícióját nem tudom még megmondani. Az viszont biztos, hogy hazai viszonylatban a legjobb, legerősebb album, jelenjen meg bármi idehaza december végéig. Uraim minden elismerésem az Önöké. Born of Waste.
