rattlead.hu
Valamikor azt gondoltam, Udo második lelépése után már nem érdekel az újkori Accept, mert ugyan mit akarnak megint egy amerikai énekessel? A ’89-es Eat the Heat sem írt sikertörténetet David Reece-szel, olyannyira, hogy szét is széledt a banda. Idővel azonban beláttam, butaság volt így hozzáállnom, mert Mark Tornillo személyében a lehető legjobbra esett a választás Wolféktól! Másabb, mint Dirkschneider papa, de karcos hangja kiválóan illeszkedik a zenekarba! Koncerteken gond nélkül megugorja a stúdióban nyújtott szintet, a régi nóták is jól állnak neki, ráadásul fazonilag egy igazi metal-arc!
Nos, hogy a lényegre térjek, már a megjelenés napján szembesültem vele, nem mindenki lelkesedik egyformán ezért az új albumért, sőt, vannak, akiknek az előző, Too Mean to Die sem jött be igazán. Peter Baltes basszusgitáros/dalszerző hiánya picit érződik ugyan, de az összkép számomra továbbra is a jól bevált zenei receptet mutatja, úgyhogy pár mondatot ejtenék a benyomásaimról, ahogyan én hallom az Accept muzsikáját 2024-ben.
A kissé meglepő, keleties kezdés után beindul a szekér, a Diving into Sin húzós középtempója megadja az alaphangulatot. A zakatolás végére érve ismét felcsendülnek a nyitó dallamok, keretes szerkezetbe foglalva a művet.
Az ezt követő címadó sem bárgyúskodik, sőt, a sok váltás mellett helyenként fokozza a sebességet. A Frankenstein szintén a zenekar által kialakított stílusban tolja a melódiákat, kimondottan hangzatosan színeznek a gitárok. Mondhatni, ez az egyik „sláger” az anyagon.
Egyfajta laza hard rock-ként tudnám aposztrofálni a Man Up-ot, amelynek szellős szerkezete, valamint a refrén alatti gitárjáték fogóssága fülbe ülteti a nótát.
The Reckoning címmel szögelnek az ötödik számra kanyarodva, amely véleményem szerint nem kiemelkedő, de rossznak sem mondanám.
Az I’m a Rebel/Breaker korszak hangulata ugrott be két dalról is; a könnyfakasztóan lírai Ravages of Time, de főleg a Nobody Gets Out Alive hozza nálam ezt a meglehetősen jóleső érzést.
Az Unbreakable mérsékelten gyorsít a bulin, és olyannyira tipikus Accept, hogy le sem tagadhatnák a zenész urak! Csipetnyi Edvard Grieg (Peer Gynt szvit) utánérzésem van a fő gitárszóló alatt, amely remekül illeszkedik az összképbe.
A Mind Games-ben ismét nagyszerű melodikusság tör felszínre, a Frankenstein mellett ez a másik kedvencem.
Nem állítom, hogy a Straight Up Jack nem egy töltelék-jellegű darab, nekem gyengécske, de szerencsére nem az időhúzó szerzemények felvonultatása jellemző az albumra.
A lemezt lezáró Southside of Hell reszelése frappáns befejezés, feledteti az azt megelőző, gyengébben sikerült pillanatokat. Igazi himnusz egy nagy múltra visszatekintő, patinás csapattól!
A jelenlegi tagság teljesítményéről is ejtenék még pár szót:
Mark rendesen kiereszti hangját a teljes anyagon, tulajdonképpen végig a maximumon ég. Uwe Lulis, egykori Grave Digger/Rebellion gitáros a felvételek alatt háttérbe vonul, de a rutinja rengeteget számít, ami elsősorban a koncerteken nagy előny. A ritmusszekció feszes, mint Dua Lipa popsija, az Egyesült Államokból importált Christopher Williams dobos és a német Martin Motnik basszeros hozzák a méltán elvárt szintet. Wolf Hoffmann pedig, aki saját elmondása szerint 40 éve egyedül játsza fel a gitársávokat a stúdióban, egy legenda, ugyebár!
Az új Accept nem váltja meg a világot, a műfaj megreformálására sem vállalkozik, de úgy vélem, nincs szégyellnivalója a zenészeknek! Jó szívvel ajánlom tehát a Humanoidot a banda rajongóinak, és természetesen mindenkinek, aki arra kíváncsi, mi fán is terem az a -soraiban két amerikait is a maga képére formáló- germán heavy metal!
