Fémforgács
A 2024-es listám kedvenc külföldi lemeze a Weather Systems debütálása volt, így amikor kiderült, hogy Danny Cavanagh és a köré szerveződött zenekar Budapestet is útba ejti (köszi zero/Fekete Zaj!) nem volt kétséges, hogy ott a helyem. Pláne, amikor az is egyértelműen kiderült, hogy Anathema dalokat is játszanak. Szóval nagy várakozással mentem a koncertre.
Az előzenekarként hozott brit Haunt The Woods-ról bevallom a bejelentésig nem hallottam és nem is fordítottam sok energiát a megismerésükre. A buli napján belehallgattam a pszichedelikus, elszállós, merengős dalaikba, de nem okozott nagy flash-t. A bulin viszont egy kellemes ráhangolódó műsort adtak, ami eléggé jól esett a fő attrakció (még ha ez Danny esetében hülyén is hangzik) előtt. A hangulatos dalaik szépen folytak egymásba, szimpatikus volt a csapat, de nekem a szet felénél (Ubiquity talán) kezdett igazán működni. A zenekar szimpatikus volt, a frontember Jonathan Stafford eléggé közvetlen (mesélte, hogy igazi turistaként az előző nap voltak a Széchenyi fürdőben). Az A38-on még nem hallottam rossz hangzást, így volt ez most is. Nekem az előadásuk és az ének teljesítmény kapcsán egyaránt beugrott az Anathema, a Leprous, Haken féle progos dolgok, meg még a Pain Of Salvation is.
Jó érzékkel hagyták a műsor végére az első EP-jükről (The Line – 2017) a Helter Skelter-t és a 2023-as lemezük Said And Done c. dalát, majd az utolsó dalra az egész banda lejött a nézőtérre és Jonatan gitáros kíséretével adták elő a Sleepwalker-t. Akkora mázlink volt Gede Norbi (Rockbook) kollégával, hogy pont előttünk álltak meg.
Nem sokat kellett várnunk és különösebb felhajtás nélkül a színpadra sétált Danny és csapata. Láthatóan egyből otthon érezte magát, ráadásul a nyitó Deep-pel a közönség ugyanúgy megnyugodhatott és az otthonosság (és a libabőr) jóleső érzésével érkezett meg. Én legalábbis így voltam vele. Aztán a Synaesthesia-val meg a súly is megérkezett, az együtt éneklés, Danny hangja, Daniel Cardoso elemi erejű dobolása számomra megerősítette mindazt, amit már a lemez kapcsán is éreztem.
A zenekar egyébként láthatóan egyben volt, Soraia Silva énekesnő láthatóan elemében volt és élvezte a bulit, pörgött, ugrált és táncolt, ami valljuk be, nem megszokott egy Anathema koncerten. Szóval ez is azt mutatja, hogy ez egy teljesen új csapat, ami nem a nosztalgiából akar megélni, még akkor sem, ha egy eléggé kellemes merítést kaptunk a mára klasszikussá vált dalokból. Soraia hangja kellemes, de számomra – egyelőre legalábbis – azért nem közelítette meg Lee Douglas visszafogott előadását. Az mondjuk nagy élmény volt, amikor a közönség közé lejött és onnan énekelt. Nem szabad megfeledkezni André Marinho basszerről sem, aki viszont alázatosan és szinte végig háttérbe húzódva tolta le a klasszikusokat és a banda (vagy Cavanagh) szerint legjobbnak ítélt WS dalokat.
A koncert vitán felüli meglepetése számomra a Closer volt. Ha egy Anathema dalt kellene választanom ez lenne az. Jócskán átdolgozták, de így is szuper lett. Ugyanígy kellemes meglepetés volt az Untouchable trilógia elhangzása a lemez címadója és a Judgement lemezes One Last Goodbye után.
Ha voltál már Anathema koncerten, akkor szerintem itt is hamar elkapott az a jól ismert érzés, amit Danny szólóban is elő tud varázsolni. Emlegettük is az 2009-es After Music klubos fellépését.
A zárásként egyedüli ráadásként eljátszott Fragile Dreams engem is kárpótolt azért, hogy a Ghost in the Machine nálunk kimaradt a setlistből. Ez volt az egyetlen ok, ami miatt némi hiányérzettel hagytam el a fedélzetet, olyan jó lett volna élőben hallani. De persze nem vagyok telhetetlen és örülök a lehetőségnek, hogy bár évekig minden jel az ellenkező irányba mutatott, de mégis eljött a pillanat, hogy a klasszikus dalokat és az új szerzeményeket hallhassam.
