Dionysos Rising
Kiadó
Nail Records
Honlap:
facebook.com/wallofsleep
Doom. A súly zenei megtestesülése, a lassú hömpölygés mindent elsöprő ereje, a zene érzelmekre ható, néha spiritualitásba csapó jellegének megnyilvánulása – szélsőségesebb formájában a gyász és elmúlás orrba vágó, penetráns kinyilatkoztatása.
Wall Of Sleep: mindez, és még sok minden más. Annyira doom, amennyire a Paradise Lost volt a "Draconian Times" idején: a gyökerek nyilvánvalóak, az eredmény már korántsem. S jól van ez így? Jól van ez így!
A csapat legutóbbi albumán már érezhető volt a hajlandóság annak az útnak a folytatására, amit még Cselényi Csaba énekessel kezdtek el, egyre több és több, integrálható hatást engedve be a doom résnyire nyitott kapuján, lassan, de értő kézzel és füllel formálva a tradíciók adta alapokat. Most persze említhetném a Trouble-t, mint a példaképek felismerhető origóját, de ennél többről van szó. Heavy metal, southern elemek, elszálló, dallamos, más dimenzióba is átkukkantó hangulat – olyan örvénylő, pulzáló stíluskavalkád, aminek magja továbbra is a doom, de az egészet tekintve már leginkább súlyos, néha epikus heavy metal, a stílusra nem igazán jellemző hard rockos elemekkel. A riffek mellett egyenlő jogokkal rendelkező tulajdonostársként megjelenő dallamok aztán tágra nyitják a már említett kapukat, hogy az underground megkapó, ám egyben rácsok mögé záró felügyeletéből kitekinthessenek egy másik – a kommerszet azonban messzire kerülő – világba, legyen az az új lemez központi témájául szolgáló királyság.
Számomra egyértelmű volt, hogy Bátky Zoltán megjelenésével a zene változni fog: az énekes jellegzetes dallamformálási attitűdje pályájának kezdete óta nyilvánvaló, aminek célja annak a misztikus atmoszférának a megteremtése, ami egyébként tökéletesen illeszthető a doomhoz, még akkor is, ha az stílusbeli elmozdulással jár. Igen, Zoltán jó értelemben képes rátelepedni minden zenei kalandra, amiben részt vesz, nem tolakodóan, de erős karakterrel formálja maga képére a riffek adta dalvázlatokat.
Füleki Sándor, a riffmester gitármunkájában ott van a nagy elődök kézlenyomata – még ha az egyiknek hiányzik is valamelyik ujjperce –, szólóival tökéletesen képes az ikergitáros harmóniák adta alkotói szabadságot kiteljesíteni, a Wall of Sleep kreatív magjának vezéregyénisége, de korántsem diktátora. Újdonság? A doom által nehezen elfogadott toposz, a gitáros számára azonban inkább kalandot jelentő kihívás, egy olyan transzformációs folyamat, amitől az elvben integrálhatatlan új elem tökéletesen épül be a zenekar teremtette világba, olyan egységet alkotva, amiről a Manowar csak zenélni tud, de a gyakorlatban megvalósítani azt… De ez inkább maradjon csak a mi titkunk.
A "The Kindom" aztán tökéletes példája annak, amit megpróbáltam széles ecsetvonásokkal a digitális térbe felfesteni. A kezdő "Maelstrom" modern, zakatolós induló riffje már a doomon kívüli világból érkezik, hogy aztán a Trouble-t idéző ikergitáros, szívet megdobogtató zakatolásba lépjen át, BZ dallamai pedig tökéletesen prezentálják, mire is számíthatunk a folytatásban.
A folytatás aztán már a hagyományoké, hideglelős, Iommi-féle hangulat határozza meg a kezdeti zenei lépéseket, hogy aztán ismét a menetelésé legyen a főszerep, amiben a refrén azonnal kitörölhetetlen nyomokkal szórja tele a dalt, a stílusreleváns gitárszóló pedig azoknak is kedvez, akik még a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódva tanulták meg, mi is a heavy metal lényege.
A dalok laza koncepcióban villantják fel egy elképzelt királyság történéseit, amiben a doom mellett számtalan alkotóelem bontakozik ki: a "The Last Straw" már teljesen maga mögött hagyja a kezdeteket, és nem más, mint a riffjeiben kissé besúlyosodó, de szimpla hard rock darab, amiben az énekes dallamai a doomra nem igazán jellemző optimista érzéssel bontják le a stílus aranyszabályait fogságban tartó falakat. A váltás nem véletlen, hiszen a többi szerzeménytől eltérően a szóban forgó dal BZ saját ötleteiből fejlődött ki, és tulajdonképen egy olyan szerelmes dal, amelynek környezete annyi romantikát tartalmaz, mint amennyit az apokalipszis lovasai megkívánnak.
Persze nem lenne a lemez igazán a tradícióknak IS megfelelő, ha nem terpeszkedne a dalok között két epikus folyam: a "Left Behind" talán a legnehezebbe befogadható, klasszikus, nyomasztó vonalvezetéssel, hosszú, kifejtő, élvezetes gitárszólóval rendelkező kinyilatkoztatás, aminek a végébe integrált érzelmi kitörést szolgáló "Rise, Rise" kántáló ütemei helyett én valami dallamosabbal próbálkoztam volna – de a kissé monoton, a szöveghez remekül illeszkedő hangulati elem létjogosultsága is tökéletesen elfogadható. A "The Kingdom" zárása aztán egyfajta összefoglalás, a Tony Martin-féle Black Sabbath időszak hagyományainak megfelelve, bár az akusztikusan lecsengő végkifejlet a harangzúgással már az Ozzy-érát idézi.
Ortodox hívőknek ajánlott az album? Naná, hiszen a magyar néplélek legalább úgy szeret bosszankodni, mint örülni. De tudjátok mit? Inkább örüljetek, mert a Wall Of Sleep zenei és földrajzi értelemben is vett határainkon túllépő színvonalat prezentálva mutatta meg, hol lakik az erő. És nem csak a jedikben.
Garael
