rattlead.hu
A High Evolution kapcsán oldalainkon az eredeti megjelenéshez igazítva már megjelent egy részletes ajánló (itt) – jelen gondolatmenetet így csak a lemez CD-s kiadása generálta. A fővárosi csapattal lebonyolított interjút legszívesebben lábjegyzetekkel láttam volna el, ugyanis Stofi és Dani első lemezzel kapcsolatos gondolataival semmilyen szín alatt sem vagyok hajlandó azonosulni! 
Azzal a koronggal – szerintem – a megjelenés formáján kívül az égvilágon semmi egyéb gond nem volt; az ottani dalok mai füllel is bátran felvállalhatók. Bár fenntartások és zárójelek nélkül nagyvonalúnak tűnik a kijelentés, de a budapesti srácok manapság is alapvetően crossover thrash-ben utaznak. Fő vonalakban tehát arról a műfaji oldalhajtásról van szó, mely 1992-vel bezárólag kitermelte a maga klasszikusait. A mai képviselők többségének borítói, dalszövegei, kiállása kapcsán pedig a hallgatón sokszor úrrá lesz a tanácstalanság, hogy a zenészekkel együtt, helyettük, vagy a legrosszabb esetben rajtuk nevessen-e. Nem akarok nevekkel és lemezborítókkal dobálózni, de aki követi az irányzatot, minden bizonnyal a nemzetközi mezőnyből szép számmal tud példákat sorolni legalább az első két esetre. Meggyőződésem, hogy mi, hallgatók is tehetünk arról, hogy a paródia-műfajként is ismert zsáner mára nagyrészt önmaga karikatúrájává vált. Az alapvető rajongói elvárás ugyanis kimerül abban, hogy a refrének csordavokáljaiba az első hallgatás alkalmával, már a második körben mi magunk is be tudjunk szállni. Egy-egy ilyen kiadványban épp emiatt nagyjából négy-öt hallgatásnyi muníció van, aztán az ember kéri is a következőt. Talán a srácok is egyetértenek velem abban a tekintetben, hogy a Concrete thrash metalja a crossover irányhoz áll a legközelebb, itt azonban nincs és nem is volt helyük poénoknak. A High Evolution zömmel két percesre kalibrált darabjai pedig nem – pontosabban nem mindig – ülnek elsőre. És szerintem valahol itt van a lényeg. A lemezt a megjelenése óta hallgatom, persze már nem napi rendszerességgel, de a High Evolution hetente két-három alkalommal még mostanában is előkerül. Daniék úgy írták meg a dalokat, hogy az ember sokadik nekifutásra is képes rácsodálkozni egy-egy momentumra. Természetesen szó sincs itt progresszív thrashről, legfeljebb az interjúban is kitárgyalt, végképp nem szokványos borító zavarhatja össze azt, aki gyanútlanul közelít az anyaghoz.
A Concrete próbatermében kísérletezés sem folyt, legfeljebb a záró darabbal kapunk egy nagyobb lélegzetű kitekintést. A thrasherek a Quellcrist képében intro/bevezető/ráhangolódás/beetetés nélkül kapásból torkon ragadják az embert és a lendület ki is tart a záró, a maga négy perc feletti menetidejével Concrete-nagyeposznak is tekinthető Bloodfields levezetéséig. Összehasonlítási alapként most csak egy, a maga nemében rendhagyó anyagot, a Slayer: Undisputed Attitude című feldolgozáslemezét nevezném meg. A 2023-as Concrete nóták az ottani két Hanneman-dal (Can’t Stand You és Ddamn) felfogásában, attitűdjében íródtak. A lemez középső párosa, a Live Fast, Chase Death és az Oh No, Oh Fuck az instant darabok közé sorolhatók, vagyis a refrének miatt ezek első nekifülelésre is rögzülnek, a további nótákban azonban az urak gyakran eltérnek a crossover thrash forgatókönyvétől. Értem ezalatt azt, hogy a kiállások, a csordavokálok, a tekerések, illetve a szólók nem a várt és jól bevált helyeken ütik fel a helyüket. Ezek a dalszerkezeteket érintő variálások ugyan nem tűnnek nagy dolgoknak, de részben rajtuk is múlik, hogy a lemez négy-öt hallgatás után nem válik lerágott csonttá. Hogy műfajon belül maradjunk, a Concrete második eljövetele nálam a tavalyi Brainslug lemezzel azonos ligában focizik. Ha a maga mezőnyében a High Evolution nem csúcsteljesítmény, nem tudom, hogy ezen a vonalon manapság mi más lehetne az…
