rattlead.hu
A legendás német csapat 1985-ig tartó korszakának diszkográfiája úgy állt össze a gyűjteményemben, mint egy óriási, szabálytalan puzzle. Az 1978-as Tokyo Tapes és az 1985-ös World Wide Live dupla koncertalbumok megismerését, megszerzését, illetve a Lonesome Crow, Virgin Killer és Lovedrive stúdiólemezek begyűjtését követően a többi korong még hiányzó dalait is felvettem ide-oda, amelyek egyfajta resztlinek tűntek az élőben megkedvelt klasszikusok mellett. Így volt ez a ma napra pontosan 40 éves Love at First Sting esetében is: ott voltak egyfelől az olyan, a közönség hangos ovációja által övezett slágerek, mint a Rock You like a Hurricane, a Coming Home vagy a Big City Nights, másfelől pedig az olyan „szódával elmegy” dalok, mint az I’m Leaving You, a The Same Thrill vagy az As Soon as the Good Times Roll. Na, meg persze az idén 60. születésnapját ünneplő (!) zenekar legszebb szerelmes dala, a Still Loving You, amelynek szövegét akkoriban nem voltam rest leírni és megtanulni. 
A rá következő években, 1985-86 táján a Scorpions volt az egyik kedvenc bandám, és ez az elfogultságom irányukban – nyomokban – a mai napig megmaradt.
Jó ideje már egyben hallgatom az anyagot, és mivel a „nagy nóták” stúdióváltozata nem üt akkorát, mint a koncertfelvétel, és mivel a többi dal sem olyan rossz, a különbség kiegyenlítődik, ami összességében egy hullámvölgyektől mentes, szerethető lemezt eredményez. Gyorsan utánanéztem a neten: az életmű valamennyi albumát egymáshoz mérő, szubjektív szakmai és rajongói rangsorokban legtöbbször a második helyen szerepel (a Blackout mögött). Vagyis az együttes a közvélekedés szerint ezzel a két lemezzel érte el pályafutásának csúcsát. Egyetértek.
Az Egyesült Államokban máig ez a csapat legsikeresebb albuma. Még úgy is, hogy ott nem az általunk jól ismert fotó látható a lemez borítóján. Az egyik legnagyobb forgalmazó, a Walmart áruházlánc ugyanis nehezményezte a Helmut Newton fotóján tetten érhető „meztelenséget”, így a tengerentúlon végül a banda fotója kerül a tok előlapjára.
A Love at First Sting a negyedik olyan album, amelyet a Scorpions klasszikus felállása, a Meine-Schenker-Jabs-Buchholz-Rarebell kvintett készített. Persze, ebben is van egy kis csavar, ugyanis 1983 nyarán, az eredeti felvételek idején a ritmusszekciót alkotó Buchholz és Rarebell egy rövid időre kiszállt a bandából, így társaik a Rainbow egykori muzsikusait, Jimmy Bain basszusgitárost és Bobby Rondinelli dobost kérték fel a ritmusszekció témáinak feljátszására. Majd miután a német kollégák visszatértek, újravették velük a sessionmuzsikusokkal korábban már rögzített részeket, Bain és Rondinelli nevét pedig nemes egyszerűséggel lehagyták a kreditlistáról. Létezik olyan, a japán Shades Records által 2012-ben piacra dobott kalózkiadvány, a Love at First Sting (Demos & Rehearsals), amelyen Bain és Rondinelli játéka, valamint egy máshol meg nem jelent nóta, az instrumentális Pretty at Night is hallható.
A Bad Boys Running Wild már élőben sem tartozott a kedvenc Scorps-nótám közé, egy kissé furcsa is számomra, hogy ezzel indítják az albumot, amikor rögtön utána ott van a Rock You like a Hurricane, ami egy jóval ütősebb üzenet a hallgatók felé, vagy a Coming Home, amivel ugye a World Wide Live-on gyújtják be a rakétákat. Persze ez sem rossz dal, feszes, középtempós darab, az új lemezt váró rajongók annak idején biztos nem csalódtak benne. Na, mindegy, legalább van hová izzítani a produkció hőfokát… A Rock You like a Hurricane az egyik kedvenc Scorpions dalom, s bár ez sem az eszeveszett száguldásról híresült el, tökéletesen kidolgozott darab, remek szólóval, Meine koncertekhez illő kiabálásaival.
Az I’m Leaving You-t ugyan nem emelték át a World Wide Live-ra (és történetük során mindössze 58-szor játszották élőben, szemben a nagy slágerek 1300-1400-as szériájával), mégis, a Still Lovin’ You és a …Hurricane mellett ez a dal kapaszkodott a legmagasabbra a különböző slágerlistákon.
A Coming Home számomra a csapat egyik emblematikus nótája, himnusza: óriási a lírai felvezetés, majd a belőle előrobbanó, lendületes téma, ami egészen a nóta végéig magával ragad bennünket. És hogy mennyire vitte itt a hév Schenkeréket, mi sem mutatja jobban, mint a sorban ezután következő, a Coming Home-nál is gyorsabb The Same Thrill. Kapkodós rock and roll, ami nem igazán jellemző a csapatra: legnagyobb erénye a fokozódó tempó, az egyre sűrűbb dobjáték, a közönségzaj, füttyögés, ahogy szép lassan mindenki extázisba esik a sebességtől…
A B oldal elején érkezik az újabb slágernóta, a Big City Nights, amelynek lendülete, úgy tűnik, ismét csak azt igényli, hogy Meine bekiabálásokkal törje meg a sorok közötti csendet.
A Scorpions muzsikájának van/volt egy olyan szűk szeglete, amelyben jól megfértek a reggae-re jellemző ritmusok és hangulat. A Lovedrive albumon ezt a világot képviselte az Is There Anybody There?, itt az As Soon as the Good Times Roll, illetve az I’m Leaving You átkötő része.
A „resztlik” (a lemezről később megszerzett) nóták közül egyértelműen a Crossfire kedvencem, ami egy érdekes hibrid: valójában lírai nóta, amelynek a dob pörgése ad vérpezsdítő frissességet.
A heavy metal műfaján belül, azt gondolom, egyértelműen a Scorpions a líra világbajnoka. Lemezeiken kezdettől helyet kapott egy vagy több érzelmes, lassú szerzemény, amelyekkel a ’78-as Holiday-től kezdődően sikerült szintet ugraniuk: akkortól mondanám, hogy a lélek érzékenyebb feléhez szóló dalok már nem csak kötelező jelleggel kerültek a karcosabb nóták közé, hanem az albumok drágaköveiként csillogtak, érzelmi csúcspontját jelentették, és érték el egyben a metalra kevésbé fogékony közönségrétegeket is. Ilyen volt később a Still Loving You, a Wind of Change vagy az Omega-átirat White Dove is. A Love at First Sting hangulati íve is a lemezt záró SLY alatt ível a legmagasabbra, amivel a zenekarnak (és az anyagnak) mindannyiszor sikerül katarzist kiváltania a hallgatóból.
Ma, ha véletlenül a Scorpions zenéjére vágyom, nem ezt, hanem a csapat valamelyik korábbi, a ’70-es években született alkotását veszem elő, aminek egyetlen oka van: a Love at First Sting dalai túlságosan is ismerősökké váltak, belém ivódtak, és inkább hallgatok olyan lemezeket, amelyeken zeneileg még vannak számomra fehér(nek tűnő) foltok. Furcsamód, a csapattal való kapcsolatom a ’80-as évek közepén nagyjából véget is ért: bár a mai napig kedvelem 1972 és 1985 között született albumaikat, a World Wide Live-ot követően – a maga idejében – már csak az Eye II Eye-t szereztem be, a Crazy World-del pedig jóval később tettem egy próbát, de annak a hangulata már nem tudott beszippantani. Így aztán Meinéék számomra megmaradtak a ’70-es és a ’80-as évek egyik csúcszenekarának, amit egyáltalán nem bánok.
