Hard Rock Magazin
Alig másfél évvel ezelőtt, pár nap különbséggel járt nálunk az este két headlinere, most egyesítve erőiket jöttek el hozzánk, hogy nőnapon boldogítsák a magyar közönséget. Elnézve a tömeget, jó kis párosnak ígérkezett az este, szépen megtöltöttük a sátrat.
Kezdésként a moldáv Infected Rain hergelte a nézőket, azt el kell ismerni, intenzív volt a műsoruk. Egy másik hörgős leányzó, Elena Cataraga, azaz Lena Scissorhands vezetésével zúzott a négyes. Zeneileg ez a vonal tőlem távol áll, a szaggatott riffek és effektek annyira nem hoztak tűzbe, Elena váltásai a tiszta és hörgős ének között viszont mindenféle zökkenő nélkül mentek, előtte le a kalappal.
Sőt, a gitáros Vadim Ojog teljesítménye is tiszteletre méltó volt, eszement energiával tolta le a koncertet. Hosszú, raszta fonatai csak úgy röpködtek a levegőben, miközben pörgött, forgott, ugrált.
Mondjuk úgy, ketten elvitték a show-t a hátukon, az este első basszusgitáros hölgye, Alice Lane Pandini „aranyosan” pengetett ez idő alatt. Talán kellett is a két excentrikus viselkedésű tagnak a többiek megbízható és stabil háttere, mert néha azt néztem, hogy Vadim a pörgés alatt egyáltalán miként tud bármit is pengetni.
A közönség amúgy tökre vevő volt erre a műsorra, úgy látszik, tőlünk keletre szépen felnevelkedett egy olyan generáció, és kinőtt pár olyan zenekar, akikre a fiatalok igenis fogékonyak, gondolok itt a nagyobb sikereket felmutató Jinjerre például, ahol szintén hörgős az énekes, de említhetném az Arkona legénységét is.
Szóval a moldávokkal az volt a bajom, hogy elindult egy jó kis pörgős felvezetés, majd szaggatott tempóba váltottak, aztán jött egy elszállós rész, a végén visszatértek a hörgős részekhez, de ez legyen az én bajom, a közönség tetszésnyilvánítása azt mutatta, bennem van a hiba.
The Realm Of Chaos / Pandemonium / Vivarium / Fighter / Dying Light / Never To Return / Because I Let You / Sweet, Sweet Lies
Nem csak mi, a Dragonforce tagjai is öregszenek. Ami nem baj, sőt talán az eddigi legjobb koncertet láttam tőlük. Az újabb dalokban már a sebességből is visszavettek egy picit, és talán sokkal dallamosabbak az újabb anyagaik, ami nekem tetszik, bevallom férfiasan. Azt a tempót, amit az elején hoztak, már nem lehetett hova fokozni. Ettől még a régebbi tételek most is jók voltak, de a nagy rohangálás már a múlté. A színpadkép egy játékteremre hasonlított, a 2022-es látványvilágból most is magukkal hozták a hatalmas méretű játékgépeket, amelyekre valaki mindig felmászott és onnan pengetett vagy énekelt.
A Revolution Deathsquad dalra világító szemüvegben jöttek be a tagok és egy hatalmas változás is rögtön szemünkbe ötlött. Ugyan újra hattagú a zenekar, de nem egy billentyűst vettek be hatodiknak, hanem egy turnégitárost harmadiknak. Nevezetesen Billy Wilkins segítette a csapatot minden értelemben: folyamatosan vokálozott, mellette végig pengetett és egy alkalommal a szólót is ő játszotta el. De nem rakták el úgy a háttérbe, ahogy pár zenekarnál láthatjuk, hanem majdnem teljes jogú tagja volt a csapatnak.
Azért a prímet most is a Herman Li-Sam Totman-Marc Hudson hármas vitte, miattuk érdekes és vonzó ez a formáció.
De a korral előrehaladva ők is sokkal visszafogottabban ténykedtek, már nem volt őrült rohangálás, nem ugráltak percenként a színpadra kitett dobogókról. Az ujjaik persze semmit sem lassultak, az eszement sebességű szólók és gitárjáték most is megvolt, de ez nem párosult követhetetlen mozgással. Régebben, amikor berobbantak, az tetszett, hogy eszement, őrült tempójú színpadi akciózással tolták le a koncerteket, most ez a lassabb tempó tetszett.
És ebbe a képbe tökéletesen beleillett Alicia Vigil basszusgitáros, akiről korábbi beszámolómban pont azt tettem szóvá, hogy nem hozta a csapattól megszokott „őrültséget”, most a többiek „igazodtak” hozzá tempóban, és ebbe a képbe már nagyon is passzolt.
Másodikként érkezett a Cry Thunder, amit debütálásakor egy külföldi fesztiválon Marc úgy jelentett be, hogy az eddigi leglassabb nótájuk. Akkor az volt, és tőlük kuriózumnak számított, most baromira jólesett ez a dal. Azzal, hogy 4-5-en énekelték a refrént, plusz egy gitárral vastagítottak a hangzáson, iszonyat jól szólt. Amúgy a hangzás szerintem rendben volt, a fényekkel is nagyon jól bántak, pláne az extra kiegészítőkkel. A két játékgépen folyamatosan valamilyen videójáték vagy klip ment, a színpad elejére kipakolt fénycsíkok is jól mutattak, egy hátrányuk volt csak, a fotósárokból a zenészeket deréktól lefelé kitakarták.
Látványban a fényeken és a színpadi kellékeken kívül még pár konfettiágyút és füstokádó szerkezetet is bevetettek, ha jól emlékszem, négy vagy öt alkalommal is használták az ágyúkat, különböző verziókban. Az egyik adag annyira magasra repült, hogy a koncert utáni szünetben a helyi személyzetnek egy létráról kellett levarázsolni a tetőre lőtt szalagokat.
A dalokra visszatérve: jött az egyik olyan tétel, ami nekem nagyon tetszik az „új” Dragonforce-érából, nevezetesen a Power Of The Triforce, és elnézve a közönség reakcióját, ezzel nem csak én voltam így. A refrént a teljes sátor énekelte, ebben a dalban is ott van a sebesség, de inkább csak színezésképpen. És ez az, ami tetszik a mostani dalaikban. És hogy még érdekesebb legyen, Marc egy hatalmas plüsscsirkét kapott a dal elején, amit a közönség közé hajított és csak egy kérése volt: utaztassuk, de a szám végére kerüljön vissza a színpadra. Az utolsó akkordnál éppen a fotósárokban landolt, így azt visszadobtuk, teljesítve a feladatot.
Szép kis best of programot játszottak, egyik lemezt sem erőltették túl, majd a következő körben talán az új album dalai kerülnek előtérbe. Mivel az a turné közben jelent meg, igazából nem volt értelme sokat játszani róla, mivel a közönség csak a klipes számokat ismerhette. A két gitáros, Li és Sam megszokott poénjai viszont most is megvoltak, a folyamatos cinkelés, szívatás az alap színpadi produkció része.
A sebességcsökkenés talán Gee Anzalone dobosnak jött legjobban, nem kellett folyamatosan géppuska sebességgel járnia a végtagjainak. Az olyan dalok, mint a Marc kedvenceként bejelentett The Last Dragonborn, időt adtak egy kis rápihenésre a többi gyilkos tempó előtt. A ballada a szett közepén jó alkalom volt arra, hogy mi is szusszanjunk egyet. A diszkóhangulatot az új lemez Doomsday Party tétele hozta meg, a fényekkel egy korabeli diszkóvá alakították át a Barba Negrát, nagy kedvencem a szám.
Egyébként az is jó választás volt, hogy egy-egy ilyen dallamosabb tétel után elővettek valami szupersebességű dalt, majd jött az újabb lassulás. Elérkezett a feldolgozások időszaka a műsorban: Celine Dion slágere már korábban is biztos pont volt a programban, de idén egy új dallal jelentkezett a csapat. Előtte Herman Li kért szót, a dalt Akira Toriyama emlékének ajánlotta. Ugyan a világ egyik leghíresebb mangaművésze március 1-jén halt meg, de csak 8-án hozták azt nyilvánosságra. És mivel a csapat előszeretettel merít a műveiből, érthető volt Li tisztelgése.
A speech közben a háttérben két hatalmas sárkány sziluettje kezdett kirajzolódni, majd amikor a fények maximum üzemmódba kapcsoltak, láttuk, hogy a színpad két széléről egy-egy felfújható sárkány nézett le ránk világító szemekkel.
Mi mással lehetne befejezni egy Dragonforce-koncertet, mint a legnagyobb slágerükkel, a Through The Fire And Flamesszel, aminek sikerét jól mutatja, hogy a YouTube-on lassan 150 milliónál tart a videó megtekintése. Igazi őrült rohanás ez a dal, tökéletes lezárása a műsornak. Előző beszámolóm végén azt reméltem, nem kell megint 7 évet várni egy újabb koncertre. Szerencsére nem kellett, és bevallom, jólesett a változás, az új taggal kiegészülve a dalok még dallamosabbak lettek, a vokálok vastagabbak és a látványra is rápakoltak egy szintet!
Revolution Deathsquad / Cry Thunder / Power Of The Triforce / Soldiers Of The Wasteland / The Last Dragonborn / Fury Of The Storm / Doomsday Party / My Heart Will Go On / Wildest Dreams / Through The Fire And Flames
Ha már változás, az Amaranthe legénysége is változott utolsó találkozásunk óta. Akkor beugró énekes pótolta a kilépett Henrik Wilhelmssont, bevallom, nekem Henrik volt a kedvencem a hörgős pasik közül. Mostanra Mikael Sehlin már fix tagja a bandának, és szögezzük le az elején, szerintem jól választottak: beleillik a csapatba, fazonra és intenzitásban is. Ráadásul rokonszenves a pali, nem mellesleg jól hörög.
De kezdjük az elején, a színpadot teljesen átépítették, amihez gratula a technikai személyzetnek. Sokkal puritánabb volt a látvány, pár emelvénytakaró elem került ki az új album dizájnját megidézve. Bevált taktikán ne változtass, lehetne ez is a mottója a csapatnak, a Fearless szinte bebetonozta magát kezdő tételnek. Intenzitásnak sem voltunk híján, ami elsőre feltűnt, az Elize változása. Az első három számban a megszokott cukiság halvány jelét sem láttam rajta, a szokásos szexi ruhák helyett egy hosszú fekete kabátban jött be, mint valami ávós tiszt. A mosolyok is elmaradtak, vicsorgást, furcsa grimaszokat láttam az arcán. Ezek aztán a koncert folyamán fellazultak, a kabát is lekerült róla, de közelről látva nagyon meglepődtem.
Ellenben Nils Molin hozta a mára már megszokott attitűdjét, végig mosolyogva énekelt, kiválóan.
A hangzást tekintve az is furcsa volt, hogy Elize hangja hátrébb volt keverve, néha alig hallottam, ellentétben a két énekes sráccal. Persze Elize hangja szerencsére mit sem változott, most is angyali volt, az Amaranthine elején előadott akusztikus rész ezt tökéletesen bebizonyította. Akkor Olof Mörck gitáros egy szintetizátor mögé kucorodott le és egyedül ő játszotta a dallamot Elize alá. Szuper volt!
De térjünk vissza a műsorra, nem meglepő módon ők sem erőltették túl az új lemezt. Nem sokkal a turné előtt jelent meg a ’The Catalyst’, így a co-headliner turnénak megfelelően ők is inkább egyfajta best ofot nyomtak, de több friss tétellel. Ezek egyébként teljesen passzoltak a korábbi anyagaikhoz és Sehlin jól hozta a régi dalok hörgős részeit. Nem csak a három énekes változtatta folyamatosan a helyét, a dobcucc mellé kipakolt két emelvényen is rendszeres vendég volt valaki, ha úgy adta a dal, akkor a három énekes a három dobogón propellerezett, miközben Olof és Johan Andreassen hátul pengetett. Johan egyébként meglepően elegáns szettben nyomta, de persze energikus és látványos előadásmódja semmit sem változott az évek folyamán.
Ahogyan Morten Sorensen dobos játéka sem, megbízható, pontosan és intenzíven játszik.
Arra mindig figyelt a két gitáros, hogy a színpadon meglegyen a szimmetria, ha egyikőjük elindult a túloldalra, ezt látva indult a másik is. Néha volt kavalkád, amikor a három énekes és a két hangszeres egyszerre változtatott helyet, de nem voltak „esetlen” mozgások és meg nem értések. Amikor Mikael bemutatkozott a Damnation Flame klipjében, akkor a friss emberen kívül a dal is nyerőnek tűnt, ez a mostani bulin sem volt máshogy. A pár régebbi és eddig is bevált slágeren kívül nekem ez a szám tetszett a legjobban. A nóta alatt beindították a füstoszlopokat okádó gépeket, amik a dobogók alatt voltak, így az azon álló énekest teljes füstbe burkolták.
A programban volt pár érdekes választás, a Strong című dalban eredetileg Elize duettet énekel Noora Louhimóval, de a műsorba betették, ahogy a múltkor is, én talán egy másik új dalt választottam volna, vagy a Hungert, ami nagyon nagy kedvencem tőlük. Annak örültem, hogy a svéd e-sport válogatottnak írt himnusz, a PvP bekerült a műsorba. Ezután Mikael kapott egy kis pihenőt, a Crystalline-t az Elize-Nils páros adta elő, ez minden koncertjükön elhangzik, benne mindketten elő tudják hozni a nyugisabb énjüket.
Mert ezen kívül szinte végigrobogták a koncertet, főleg Nils volt elemében. Bár neki ez lassan hazai pálya lesz, a Dynazty tagjaként szerencsére gyakori vendég az itthoni deszkákon, a nyári Rockmaraton első napján is tiszteletét teszik nálunk. A ballada után jött az új lemezt bemutató szett, egymás után három számot is elnyomtak róla, hogy utána nem sokkal érkezzen a korábban már említett Amaranthine, az elején Elize és Olof remek párosával. Talán az este legnagyobb ovációját kapták, tényleg remek ötlet volt így kezdeni a dalt és a megvalósításba sem lehetett belekötni. Közvetlenül utána egy régi, de zúzós tétellel engedtek minket egy kis pihenőre. A Nexus születésekor a három énekes közül még csak Elize volt a csapat tagja, de nekem ez itt fel sem tűnt, annyira megszoktam már Nilsszel ezeket a dalokat.
A ráadás hármasából én simán kihagynám a That Songot, az soha nem talált utat hozzám, de közönségénekeltetésre jó, és az ütemet is a csapattal együtt tudtuk tapsolni. Zárásként pedig a csapat talán legnagyobb slágerével érkeztek, benne a magyar közönség refrénjével, alaposan megtámogattuk a zenekart a dalban. Ahogy a Fearless kezdésként tökéletes, úgy a Drop Dead Cynical zárás is az. És ha már nőnap, Elize egy szép csokrot is kapott a koncert végén.
Tartottam tőle, hogy a Henrik utáni hörgős pasit majd kevésbé fogom kedvelni, de Mikael eloszlatta minden félelmemet, így elmondhatom, hogy a két főbandánál végbemenő változás rám jótékony hatással volt. Elize fura viselkedése a koncert elején pedig már a múlté.
Fearless / Viral / Digital World / Damnation Flame / Maximize / Strong / PvP / Crystalline / Interference / The Catalyst / Re-Vision / Boom!1 / Amaranthine / The Nexus // Archangel / That Song / Drop Dead Cynical
Nőnapon 2 énekesnővel és 2 basszusgitárosnővel a színpadon egy igazán jó estét rittyentett a 3 zenekar. Az Infected Rain stílusa nálam nem talált utat, de intenzitásban nem volt hiány. Ellenben a Dragonforce színpadképe és látványvilága, valamint dallamosabbá válása nagyon bejött. Már az előző koncertjükön is jónak éreztem az utat, amin most még tovább mentek. Az Amaranthe pedig jól választott, amikor Mikael Sehlint vették be a bandába, tőlük egy „szokásosan” jó koncert volt, talán a műsorba egy picit belenyúltam volna, de ugye nem lehet mindenkinek megfelelni.
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
