rattlead.hu
Sexepil a Rattle AD-n? Biztos, hogy jó helyen szerepel? Van erre valami magyarázat? Ha magyarázat nincs is, egy érvem akad: a Sugar for the Soul – ami, ha nem is értelmezhető száz százalék hatékonysággal a metálzene keretein belül (és akkor finoman fogalmaztam), némi engedménnyel és nyitottsággal az itt említésre méltó produkciók közé sorolható. Ha történetesen nem az alter érából érkezik, hanem mondjuk egy grunge vagy prog metálban elmerülő zenekar teszi le az asztalra, nem volna kérdés, hogy érdemes-e pár szót ejteni róla. A Sexepil-nek ez a műve nem lefelé lóg ki a metál szcéna képzeletbeli piramisának alsó harmadából, hanem alulról üti át a lenti falat – lehet, épp csak hogy -, de ha nem veszünk róla tudomást, akkor a komplett grunge hullám – Pearl Jam-től Alice in Chains-ig – felejtős, meg egy csomó olyan formáció is, amiket azért tekintünk szegről-végről hozzánk tartozónak, mert olyan irányokból érkeztek, amikről közmegegyezésesen úgy vélekedünk, hogy képviselői mégis csak a mi közös tábortüzünk körül ülve gyakorolták be az első akkordokat. Gondolok itt a Primus-ra, a Joy Division-ra, a Melvins-re, vagy a Smashing Pumpkins-ra, és a hozzájuk hasonlóakra.
Mindez most a Prong Cleansing-jéről ugrott be. Azzal egy időben ez is sokat ment – és bár amaz „igazi” metál, ez meg nem -, mindkettőt nagy örömmel hallgattam, emlékeim szerint nagyjából egymással párhuzamosan. Bár a Sexepil leginkább az indie-alter szcénában jeleskedett, akkor – 1995-ben -, a Sugar for the Soul nálam az új utakra törekvő underground metálzenekarok legjobbjaival került egy súlycsoportba, így harminc év adásszünet után újra elővettem, mert csupa jó emlék fűz hozzá, és mert kíváncsi voltam, megmozgat-e ma is úgy, mint egykor? Jelentem: megmozgat.
Kreatívan megírt és ötletesen hangszerelt dalok sorakoznak rajta, amik többsége simán egy szinten van a nagy elismertségben fürdő, alternatívák felé kacsingató rock zenekarok legjobb húzásaival. Egy Badmotorfinger utáni Soundgarden mitől fémesebb, mint az itt kezdő számként, full gázzal beköszönő Point Blank? Semmivel. Akár a Jesus Christ Pose is eszembe juthatna róla – na nem mintha hasonlítanának egymásra, csak az a zakatoló lendület, amivel befúrják magukat emlékeim közé, hasonló intenzitással fejti ki hatását mindkettőben; amúgy meg tiszta Voivod az egész.
A grunge vonal persze nem véletlenül jön elő, mint lehetséges párhuzam, hisz az alter és a grunge képviselői már alapból elhelyezhetőek valamiféle közös halmazban, azokat a megoldásokat tekintve biztosan, ahogy a mindkét csoport felé húzó zenekarok a gitárok és az ütemek terén a rockzenéhez viszonyulnak. A hatás jelen esetben olyan távoli, hogy talán nincs is, mégis ide (is) kötöm ezt a lemezt – de ne kérjétek számon, hogy pontosan mire alapozom mindezt, mert nem tudom; leginkább megérzésekre, és a megjelenése évében már majd’ mindenütt nyomot hagyó grunge hullám kézzelfogható realitására. A Sugar fot the Soul-t mégsem lehet ennyivel elintézni, mert ahogy a Sexepil tagjai nem a metál felől fogtak neki a zenélésnek, úgy a grunge felől sem.
Az 1988-as, Hegyi Zoltán énekessel felvett debütálásuk, az Egyesült álmok még végig magyar nyelvű szövegeket tartalmazott (azok a szövegek tízpontosak!), zeneileg pedig inkább az Európa Kiadó és a Sziámi világához álltak közelebb, de egy évre rá, zenei nézeteltérések miatt Zoltán távozott, és helyére az angolul éneklő, egyébként holland származású Mick Ness került, és vele egy másik időszámítás vette kezdetét a zenekar történetében. Nem vagyok járatos az életművükben – egy csomó kiadványuk elment mellettem -, így amikor a Sugar fot the Soul-t megvettem egy használt CD-ket áruló üzletben, nem is sejtettem, mekkora jóságba nyúlok bele. Így utólag már én érzem magam hülyének, hogy nem vettem észre, hogy bár az album megjelenése sokáig kérdéses volt (végül a Warner Music ajánlott nekik lemezszerződést), eddigre már nemzetközi szintű zenekarrá nőtték ki magukat – a zene minőségében mindenképp, de az angol nyelv használata is ezt a tendenciát erősítette. Ekkoriban felléptek a legendás CBGB-ben, a Faith No More 95-ös budapesti koncertjén ők voltak Mike Patton-ék előzenekara, arról nem is beszélve, hogy a lemez második dalához, a Jerusalem-hez készült klipet az MTV orrba-szájba nyomatta az alternatív zenéknek szánt műsorsávjában.
Távolról sem tartozik a Sugar for the Soul minden szerzeménye a kedvenceim közé (például az említett Jerusalem sem), de nyolcvan százalékukat nagyon magaménak éreztem – és mint kiderült, ezek ma is lecsavarják a fejem. A Point Blank ugye egyértelmű. Akkora jóság, hogy bizsereg tőle minden porcikám. Áttűnik néha a zene szövetén némi alteres himbilimbizés, de jobbára okkal: karakteres tételek szilárdulnak köréjük; alapját, kiindulási pontját adják olyan daloknak, mint a nagyszerű felépítésű, és dinamikájú I Come, amit a nem kevésbé kiváló, bár merőben más indíttatású Buffalo Thunder követ, tűpontosan rajzolt kontúrokkal, és a legkevésbé sem tipikus lezárással. Egyik személyes kedvencem, a Those Days Are Gone, ami az album talán legemlékezetesebb, egyben legelidegenítőbb (legbetegebb?) témája miatt ragadt meg bennem örökre. A refrént helyettesítő, kétszer is visszatérő motívumának agyba csavarodó spirálja – mint valami kifent szike -, szinte átfúrja a koponyacsontot, fájdalmat okoz, visítanék kínomban, mégis, bármikor szívesen visszafekszek a kés alá.
A Bittersweet szellős kezdést követően megizmosodik, és minden hallgatás után egyet lép előre a kedvenceim sorában. Nyomában ott van az I Love You Like No Other, amiben megint Voivod-szerű, nagyteljesítményű gépek veszik át az uralmat, de hogy még bizonytalanabb legyen a befutó, említhetem a 2000-et is, ami olyan jólesően zakatol, mint egy Front Line Assembly szám a kilencvenes évekből. A szándékosan került Snowbird és a Take Us Home Again sosem volt kedvencem, bár a Snowbird tartalmazza a lemez legdühösebb perceit, amiért érdemes egy piros pontot felírni melléje. A Jaws of the Underground régebben mintha jobban bejött volna, de most is a jók közé számítom, a záró The India Song-ot viszont nem. Kissé szétkalandozik – dehát, India is nagy ország, azt is nehéz egyben tartani.
Az öttagú brigád zenei teljesítménye harminc év távlatából is megsüvegelendő. Kocsis Tamás és Mick Ness gitárjátéka nem ragad le a köldöknézős maszatolásnál, hanem – néhány kivételtől eltekintve – metálos fül számára is határozott, olykor harapós riffekkel operálnak (amit a kiváló hangzás szépen ki is emel), de legfőképpen meggyőző témákkal teszik egyedivé a szerkezetüket tekintve is változatos szerzeményeket. Vangel Tibor dobolása nincs túl cizellálva, de stabilan nyomja, és olykor villant is. Hozzá hasonlóan, Varga Gábor billentyűs/sampleres munkája is a kiemelt pillanatokban válik fontossá – akkor viszont diszkréten és organikusan oda teszi magát; mellette László Viktor basszusgitárjával olyan okosan bújik meg a háttérben, hogy csak hiánya tűnne fel, de az nagyon. A mai fülnek is tetszetős soundban a hathúrosok és a dobok mellett Ness hangja dominál: grunge iskolára hajazó stílusa és szürreális szövegei a lemez egyik markáns védjegyét jelentik.
Ha közepes költségvetésű avantgarde filmben kellene elmesélnem érzéseim rendezői verzióját az albummal kapcsolatban, az lenne benne, hogy jön a Voivod, az Angel Rat évéből, találkozik a Ritual De Lo Habitual-t éppen befejező Jane’s Addiction-al, majd nagyon sok spangli után elkezdenek együtt zenélni, és ez lesz belőle. Cukor a léleknek.
Amikor elővettem, hogy felidézzem szertefoszlottnak hitt benyomásaimat, nem gondoltam, hogy ekkora pofont kapok tőle megint. Ezerszer hallott klisé, hogy valami megelőzte korát, vagy hogy nem fog rajta az idő, de ez esetben ez nem pusztán elpuffogtatott frázis, hanem konkrét valóság. Semmi nem érződik rajta az eltelt időből. Ha ma született volna, most is frissnek és izgalmasnak jellemezném, és mutogatnám mindenkinek. Értékeiből semmit nem von le – igaz, nem is tesz hozzá -, hogy milyen skatulyába próbálom éppen belegyömöszölni, mert a Sexepil 95-ös dobása egyszerűen szólva „csak” jó zene, ami kiállta az idők próbáját. Ennyi.
