rattlead.hu
Ez a lemez akkor keltette fel érdeklődésem, amikor egy tavaly olvasott ajánlás nyomán rákerestem a Fortíđ ott kínálgatott albumára, a Narkissos-ra, de a teljes anyag akkor még nem volt elérhető, így türelmetlenségemben visszalapoztam a naptárban, és jobb híján az azt megelőző művüket, a 2020-ban napvilágot látott World Serpent-et kezdtem el hallgatni. A Fortíđ-ról eddig csak annyit tudtam, hogy létezik egy ilyen nevű zenekar – feltehetően valahol északon, talán valami jeges szigeten. A World Serpent volt az első, amit megismertem tőlük, és mivel jónak tűnt a cucc, már a második szám után úgy éreztem, utána kéne néznem a csapatnak, hátha jóban leszünk a jövőben – és az embernek illik tudnia a barátairól ezt-azt.
A jeges sziget neve (természetesen) Izland, a Fortíđ mögött pedig mára már szép kis diszkográfia gyűlt össze, úgyhogy kapkodhatom a lábam, ha utol akarom érni őket. A kérdés csak az: utol akarom-e érni őket? Erre adott válaszom a végére talán kiderül, elöljáróban csak annyit: a Fortíđ jött, látott…és kellemes perceket szerzett – bár nem pont úgy, ahogy vártam.
A zenekart Einar Thorberg Guđmundsson (alias Eldur) alapította 2002-ben, minden különösebb terv nélkül, a technikailag ma is létező, de hosszú évek óta inaktív Curse nevű zenekarának/projektjének „melléktermékeként”. Még ide, vagyis a Curse-höz írandó zenéihez próbált ihletet szerezni az izlandi alap oktatásban kötelező olvasmányként tanított Völuspá-versekből, de a szöveg jellege szinte készen adta, hogy ez az elképzelés egy nagyobb lélegzetű trilógiaként működhetne igazán, ami viszont lekanyarodást jelentett volna a Curse eredeti ösvényéről, így erre egy új projektet hozott létre, és ez lett a Fortíđ.
A trilógia első két fejezetét Eldur még hazájában készítette el, gyakorlatilag egyedül (némi baráti, „session” segédlettel), majd áttette székhelyét Oslo-ba, és a befejező rész már Norvégiában születik meg – és tulajdonképpen a zenekar is. A Völuspá hármasa után (ami tavaly óta, gyűjteményes kiadásban, egyben is elérhető) itt csatlakozik hozzá Oystein Hansen gitáros, Rikard Jonsson basszusgitáros és Daniel Theobald dobos, a zenekarnévben használt hosszú ‘í’ pedig átmenetileg rövidre változik, a norvég kiejtés miatt. Ez a felállás szerepel a 2012-es Pagan Prophecies és a három évvel későbbi, 9 címre keresztelt ötödik lemezükön, ezután Eldur visszaköltözik szülőföldjére, és kvázi „elvarrja maga mögött a Norvég szálat” – így a World Serpent egy átmeneti állapotban, két szék között, a padlón jött világra.
Az album tulajdonképpen két zenekar közös munkája, ami két zenekar lényegét és nevét tekintve mégis egy. Az összekötő kapocs Eldur személye, aki – az összes dal szerzőjeként – az első öt tételt még a norvég line-up-al játszotta fel (ez a rész Part I: Disorder címet kapta), a másik ötöt viszont már Izlandon, duóban, Kristjan Einar Guđmundsson dobos közreműködésével (akinek játéka egyébként a Völuspá első részén is ott figyel); ez lett a Part II: Premonitions. Ha úgy veszem, olyan ez a leosztás, mintha két egymáshoz illesztett EP adná ki a World Serpent csaknem egy órányi játékidejét, amit kapásból cáfol az a tény, hogy a Fortíđ minden anyaga valamiféle koncepció köré szerveződik, ami alól a Világkígyó sem kivétel. Mindenesetre ez a kettősség magyarázata lehet a Duology alcímnek, mert utal Eldur alkotói hozzáállásának itt megtestesülő lényegére: egyszemélyes projektben és teljes zenekarban is hatékonyan képes gondolkodni, emellett a műfaji konvenciók sem jelentenek számára földbe betonozott akadályokat, amiket ne lenne érdemes áthágni. Messzire azért nem ugrik – annyira biztosan nem, hogy megoldásai újszerűnek, igazán eredetinek tűnnének az összképben. Járt és járatlan út nem válik élesen ketté, ahogyan a borító homokórájának két fele is szorosan összetartozik, és ugyanannak az egységnek képezik részét.
A vészjóslóan szép, de tizenkettő egy tucat intro (AI 2020) nem tud többet, mint amiért itt van: rávezet az album egyik legnagyszerűbb, és legterjedelmesebb szerzeményére, a The True Awakening-re, ami filmzenés, okos thrash és mához fazonírozott black elemeket épít progresszív szemléletű, több dimenziós rendszerbe, ami minden oldalról nézve a legjobb arcát igyekszik mutatni – nem kevés sikerrel. A Controlled Patterned Mental Process hasonló színvonalon, de jóval nagyobb lendülettel halad tovább az úton, és itt figyelek fel rá, hogy Eldur éneke mennyire Colemant idézi a Killing Joke-ból, ami szokatlan ebben a kimunkált, thrash hatásokban nyakig úszó tételben, ahogy az Insignificant is the Wormking’s Throne-ban és a Suppressed Opposition-ban is.
A kezdeti idők törekvései még vastagon viking orientáltak voltak (izlandi black/pagan zenekarként is hivatkoznak rájuk), a 9 idejében viszont kortársabb irányba mozdultak el – zeneileg és szövegileg egyaránt -, így valami kísérletező, meredek logikájú underground black metálra számítottam, de ami az album Disorder felét illeti, ott a csak hunyorogva érzékelhető black metál, és talán a Bay Area-i thrash egyedi ötvözete jelenik meg a light-os szimfo támogatással színesített korrekt dalokban, mérsékelt útkereső mentalitással.
A Premonitions szekcióban egy hangyányit változik a hangzáskép, de lényegében zökkenőmentesen ugrunk a B oldalra: itt is vastagon húzott thrash témák és black-es vadulások permutálódnak – eddigre már kiszámítható logika mentén -, melo-death-es hangulatokkal lazítva a szigorú összképet, amiben Eldur éneke most inkább Tom G. Warrior orgánumára és stílusára hajaz. Innen a Pandemic a kedvencem, de a Beyond the Grips of Odium-ra és a Perfect Annihilation-ra is jó szívvel gondolok vissza.
A thrash és a black fúziója iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom, bár én a magam részéről picivel fölé lőttem elvárásaimmal, és ez a megosztott forma is lelombozott. Nagyon akartam imádni, de nem sikerült száz százalékig a rajongójává válnom, annak ellenére, hogy rengeteg erős pillanattal ajándékozott meg – csak mint egész, nem állt össze igazán elsöprő élménnyé. Ettől függetlenül jó kis muzsika ez; ha pontoznám, erős négyest adnék rá – vagyis valahová a B-liga élmezőnyébe helyezném, azon albumok közé, amiknél csak egy alig konkretizálható „valami” hiányzik a felhőtlen boldogságomhoz.
