Fémforgács
Szóval történt egykoron, hogy néhány underground arc, a Kyuss, a Monolord, a Lowrider és a Year of the Cobra zenekarok tagjai közül elhatározták, hogy Slayer feldolgozás bandát alapítanak. De az nem volt opció, hogy csak úgy, mindenféle variációk nélkül játsszák el a híres thrash metal legenda dalait. Kellett a dologba vinni egy csavart. Így van, mivel stoner és doom muzsikusokról van szó, fogták a Slayer riffjeit, és addig lassították őket, míg egy síri hömpölygés nem lett a végeredmény. Meg a Slower nevű zenekar, amelynek első lemeze januárban debütált, és amiről úgy gondoltam, megérdemel néhány gondolatot.
A zenekar ötlete a Fu Manchu gitáros Bob Balch koponyájából pattant ki, aki zenélés mellett másodállásban gitároktat, és az általa előadott anekdota szerint négy évvel ezelőtt egy tanítványának éppen a South of Heaven riffjét próbálta meg átadni, de mivel az illető még csak elsőszintű bárd volt, alaposan lassítva mutatta meg, hogy hol és miként kell lefogni a gitár nyakát. Miközben ezt csinálta, arra jutott, hogy amúgy ez rohadt jól szól, és miért ne lehetne még több dalt ebben a stílusban előadni a Slayertől, és ebből született a Slower első albuma. A korongon összesen 5 Slayer klasszikus csendül fel, meghallgathatjuk a War Ensemble, a The Antichrist, a Blood Red, a Dead Skin Mask és a South of Heaven pusztulatos doom változatát is.
A csapatban azonban nem csupán Bob zenél, több underground muzsikus is hozzáadta a saját talentumát a lemezhez. Énekesi poszton két hölgy is szolgálatot teljesít, egyikük Amy Barrysmith a Year of the Cobra, a másikuk pedig Laura Pleasents a Kylesa bandákból. Basszusgitáron Peder Bergstrand és Scott Reeder is megmutatja tudományát, előbbi a Lowrider, utóbbi pedig a Kyuss soraiban szerzett magának nevet. Aztán még ott van a Monolordból ismert Esben Willems is, aki a bőröket püföli.
A borító nagyon adja, valószínűleg így nézne ki Szilszakáll, ha bezabálna orkokból, és aztán beledöglene a lakomába, félig emésztett holttestek mocskát hagyva maga körül. Groteszk, kifacsart, illeszkedik magához a koncepcióhoz is, no meg persze, a korong alapjául szolgáló Slayer dalokhoz egyaránt. Kiváló felvezetése annak, hogy bár nem a szélvész tempók fognak uralkodni az elkövetkezendő percekben, azért mégsem lágy sanzon muzsikáról van szó. Amennyiben esetleg én tévednék és ez nem valami borzadályos facsemete, koponyákkal körberakva, akkor jelezzétek bátran, és javítok az álláspontomon.
Hihetetlen, de ha a Slayer zenéjéből belassított doom muzsikát csinálnak, akkor az leginkább a nekromancia olasz beavatottainak munkásságára fog hasonlítani. Nekem legalábbis olyan bandák ugrottak be elsőnek, mint az Abyssmal Grief, vagy a Messa. Az éteri, egyáltalán nem negédes, hanem sokkal inkább síri hangulatú női ének, a csikorgó riffelés, és úgy általában véve az a súlyos zenei milliő, ami a Slower feldolgozásait jellemzi, ezeket a zenekarokat juttatta eszembe. Egyáltalán nem lesz közhely, ha azt állítom, hogy rá se lehet ismerni az eredeti dalokra, amelyek szó szerint átalakulnak valami démonivá, ám anélkül, hogy az eredeti gonoszságuk, mélységük bármit is csorbulna. Olyan ez a zene, mint egy kifordított éjféli mise, ami bár ugyanúgy a feltámadást ünnepli, mint a keresztény liturgia, ám annak mégis egy sötét és torz megvalósulását reméli, miközben a Túlnan erőit szólítja. Ha becsukod a szemed, szinte látod a kámzsás alakokat, ahogy lassan ellepik az elhagyatott temetőt, s ajkaikról szentségtelen igék kezdenek el együtt lüktetni az ébredő sötétséggel. Mindezekkel együtt a Slower zenéje háromféle reakciót válthat ki az emberekből.
Az első csoport a fanatikus thrash metál rajongóké, akik azt mondják, hogy menjetek a pics@ba, ez igazából csak egy bohóckodás, sőt, talán meggyalázása az eredeti Slayer daloknak, amelyek úgy jók, ahogy vannak, gyorsan, sebesen pusztítva, meg aztán ennyi erővel foghatnánk magukat, és a YouTubeon a lejátszási sebességet felére lecsökkentve, majdnem ugyanazt kapnánk. Van egy másik csoport, amelynek tagjai azért észlelik, hogy van különbség a Slayer és a Slower zenéje között, még ha ugyanabból a forrásból táplálkoznak is, nem gondolják egy percig sem, hogy csupán egy félszeres lassításról van szó.
Ők vélhetően rajongói a thrash metál legendának, de a doom műfajokat sem vetik meg, nekik valószínűleg be fog jönni ez a korong, és olykor-olykor pörögni is fog a lejátszójukban. A harmadik csapat pedig olyan emberekből áll, akik érdekes kísérletnek fogják tartani ezt a lemezt. Párszor meghallgatják majd, de arra a megállapításra jutnak, hogy forradalmi, világmegváltó dolgok nem történnek ezen a lemezen, de az a fülüket sem sérti. Én valahol a második és a harmadik csoport között helyezkedem el, de azt gondolom, hogy mindenkinek érdemes tennie egy próbát a koronggal, hogy eldönthesse, ő maga melyik klikkhez tartozik. Személy szerint azért reménykedem, hogy lesz folytatás, és még több Slayer nótát hallgathatunk meg Balchék hullazsinatos stílusában.
