Fémforgács
Manapság elég kevés promóciós anyag érkezik fizikai formátumban, ami gyűjtögetőként nem érint túl jól, de a józan eszemre hallgatva (talán akad ilyen is) annyira már nem is bánom a dolgot. A digitális anyagokból könnyebb, gyorsabb szemezgetni, ha nem tetszik, két kattintás és már el is tűnik a látószögemből. A kézzel fogható kiadványok tekintetében viszont mindig van némi kényszer arra, hogy foglalkozzunk vele, még akkor is, ha az adott korong nem igazán tudja magát belopni az ember szívébe. A banda/kiadó megtisztelt minket egy CD-vel, borítóval, komplett digipackkal, úgyhogy nem lehet csak úgy legyintve félretenni, bár az időhúzásnak ilyen téren igazán nagymesterévé váltam az elmúlt évtized során. Nem túl bíztató bevezető ez a francia Adoperta Tenebris nevű egyszemélyes formáció lemeze számára sem, hiszen apró porréteg rakódott már köré még az üveges vitrinben is, mire újra elővettem, hogy eleget tegyek ennek a bizonyos kötelességnek.
Azért ne írjuk le teljesen, mert önmagában nem egy hallgathatatlan fércmunkáról van szó, inkább a lelkes, a maga módján személyes hangvételű, de teljes mértékben átlagos produkciók végeláthatatlanul hosszú listáját gazdagítja az egyszerűen csak G.-nek titulált művész munkássága. Különösebben felkorbácsolt kíváncsiságot sem hagy maga után az egyébként második nagylemezként befutott Oblivion: The Forthcoming Ends, ugyanakkor újra végighallgatva azokat az érveket sem tudom olyan könnyedén felsorakoztatni, hogy miért is kellene félresöpörni ezt a korongot. Amit mindenképp érdemes kiemelnem, az a lemezt végigkísérő gitármunka, ami kiváltképp a lassabb, középtempósabb részekben nagyon jól működik. A karcos fekete fém harmóniák mellett előbukkannak death metalos megoldások is, melyekbe jó belekapaszkodni és akad pár őrültebb megoldás a darálós szakaszokban. Kimondottan üdítő színfoltként futhatunk bele például rövid, de célravezető és hatásos gitárszólókkal. A gyors részek jellemzően összeolvadnak, jellegtelenebbek sajnos, de lehet azért, mert már milliószor hallottuk ezeket a hangulatokat.
Nem érheti panasz a vokál változatosságát sem, hiszen G. nemcsak saját metszett torkát dolgoztatja, néhány, szintén nagyrészt anonim vengdéget is megkért, hogy dolgozzanak közre a földi pokol megidézésében. Ahogy a gitárok esetében, itt is erős ingadozással találkozhatunk: akadnak igazán hidegrázós, fájdalmas sikolyok és momentumok, de a hosszú szerzemények során könnyen belefásulunk a dolgokba. A korongon esetenként kézzel foghatóbb dallamokkal is találkozhatunk, melyek némi pátoszt is fel tudnak mutatni, ám a hangsúly végig a teljes mértékben nyomasztó, fullasztó fekete muzsikán van.
Az Adoperta Tenebris tehát egy egészen korrekt anyag. Furcsa módon nem érzem annyira egyszemélyes projektnek a végeredményt, mivel egy igazán kerek egészet alkot, így biztos vagyok benne, hogy a rejtélyes G. más vizeken is evez… Az albumnak megvannak a konkrét csúcspontjai, jól elkapott pillanatai, azonban a „klasszikus” black metalos monotónia nem áll olyan jól neki. Az irány jó, biztosan lesz, akit megtalál magának.
