rattlead.hu
Na, a német és angolszász egyenkaják után jöjjön végre valami egzotikus thrash-csemege, egyenesen Madagaszkárról! A több mint tíz évvel ezelőtt alakult Zanak’adalának – a neten fellelhető információk szerint – a mostani a második nagylemeze, debütalbumukat, a The Blacksmith-t még 2014-ben jelentették meg. Az anyag – ki más, mint Metálbéci ajánlása nyomán – néhány héttel ezelőtt jutott el hozzám. „Egynek elmegy” – legyintettek rá kollégáim, nálam viszont valamiért újra és újra lepörög az album, ami se nem kimagasló alkotás, se nem afrikai folklórral átitatott anyag, mégis… az old school thrash vérvonal mellett éppúgy ott van benne az Afrika legsötétebb dzsungeleinek mélyéről előgomolygó káosz és sötétség, mint a szavannák napfényes játékossága.
A zenekart a Harison fivérek, Toods (gitár) és Mamy (ének-basszusgitár) alapították. Ma már csak utóbbit találjuk a bandában, társai jelenleg Vony Ratahiriniaina dobos, valamint Dylan Rabaraona és Robert Razanajatovo gitárosok. A frontember a dalok többségét anyanyelvén, malgasul adja elő, mindössze két nóta hangzik el angolul. Utóbbiak azok, amelyek az igen esztétikus borító jézusos tematikájával is összhangban vannak. A csapat nevét – szerény (Google fordítós) malgastudásommal – „a bolond fiá”-nak magyarítanám. 
(Az „Ez annak a dala” helytelen megfejtés… 
)
A nyitó Zanaka Maparban először egy, a Metallica The Four Horsemen-jét idéző riffet kapunk, majd egy elszállós szólóval adnak egyedi hangulatot a számnak, utána pedig – még mielőtt visszatérnének az alaptémához – további gitáros csínyeket is elkövetnek. A Foza már-már jazzes lágysággal indít, majd szinte azonnal érkeznek a Bay Area hőskorát idéző, reszelős témák. A Feo Miantsóban tűnik fel először Vony (akinek, remélem, az iskolában soha nem kellett büntetésből százszor leírnia a vezetéknevét) magabiztos dobjátéka, ami más dalok élményfaktorához is jelentősen hozzájárul.
A Mifohaza Ry Adalában először a tremolós szóló hallatán, majd a számomra oroszos hangulatúnak tűnő melódiára kaptam fel a fejem. Tetszik a madagaszkári gitárkettős játéka, ahogy egyikük összevissza kalandozik a terepen, míg másikuk konzekvensen megmarad ugyanazon az ösvényen. A címadó szerzemény acsargó kántálása és kissé disszonáns dallamai egy másik afrikai csapat, az ugandai Vale of Amonition munkásságát juttatta eszembe, a dallamos, okosan kimunkált szóló viszont ismét csak a klasszikus sztenderdekhez közelít, a dal végét pedig Mamy szimplán elbohóckodja. A Maty Zanaharyt elsöprő tempója emeli az addig elhangzott nóták fölé, plusz ebbe is sikerül becsempészni egy már-már szokásosnak mondható, melodikus gitártémát, illetve végre egy rövid basszuskiállásnak is fültanúi lehetünk. A God’s Talkban a szigetlakók – szintén egyfajta gegként – két rock and roll alapvetésből is ízelítőt adnak, majd a dal utolsó fél percét „kíméletlenül” apró darabokra tördelik. Az anyag utolsó két nótájában, a Maharikorikóban és a Nilaozanyban aztán ismét a fékeveszett száguldás percei következnek; utóbbi nóta befejezése pedig – a dobos-gitáros pörgetést, riffelést követően – ismét csak egy laza, pszichedelikus elszállás.
Nincsenek rajta fogós refrének, könnyen megjegyezhető nóták, a Betrayed by Entertainment azonban – számomra – ezek hiányában is élvezetes alkotás. Mindenekelőtt thrashereknek és a harmadik világból származó metal muzsikák kedvelőinek ajánlom.
