Fémforgács
A legtöbb közhely, elcsépelt szólás nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Csak néhány példa: Idővel könnyebb lesz; Rohan az idő; Az idő begyógyítja a sebeket; Az idő pénz; Eljárt felette az idő; Idő, mint a tenger; Jó munkához idő kell. Az ‘idő vas fogáról” pedig már ne is beszéljünk, bár jobban belegondolva pont ez hoz egy kis fémes ízt már a bevezetőbe is. Nem véletlen, hogy az egyre szorosabb napirendek, beosztások, másodperce megszabott időkeretek mellett ezek a régóta velünk élő kifejezések gyakran elhangzanak, hiszen az idő múlása sokszor fenyegető, elkerülhetetlen valamiként lebeg a szemünk előtt. Ránk telepszik és kéretlenül kipréseli belőlünk az életet, melyet a szűkös, emberi léptékben gondolkodni képes elménk a hétköznapokban sokszor még lassúnak is él meg. Szerencsére vannak zenék, melyek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy kilépjünk, még ha “rövid időre” is ebből a darálásból és egy kicsit élvezhessük más dimenziók, tudatállapotok áldásos hatását. Az, hogy ez melyik lemezekre igaz, teljes mértékben egyéni ízlés kérdése. Nálam ez nem más, mint a angol Warning 2006-os, egyben máig utolsó teljes értékű kiadványa, a Watching From A Distance. Ennek az albumnak már a megítélése is kérdéses, ha utánajárunk a róla született írásoknak: vagy hibátlan mesterműnek, vagy végtelenül unalmas önsanyargatásnak minősítik. Én az elsőben hiszek, mivel nagyon gyakori vendég a hallójárataimban. Akár egy szaftos húst a fűszerek, úgy pácolja meg a lelkem, egyszerre itat át szépséggel és fájdalommal, miközben kivon a forgalomból. Ugyanakkor meg tudom érteni azt is, akinek nincs erre ideje, igénye, hiszen a Warning alkotása hiába van egyszerűen doom metalként meghatározva, olyan egyedi szemléletmódot képvisel, amihez a hallgatónak is kell alkalmazkodnia. Mindez leginkább egyetlen embernek, a gitárért és énekért felelős Patrick Walkernek köszönhető, de a megfelelően hangulatos zenei aláfestés nélkül az ő hangja sem működik ilyen hatásfokkal (lásd 40 Watt Sun).
Egyeduralma nem volt mindig egyértelmű, mivel a mindösszesen két nagylemezt kiadott formáció útja jóval tágasabb történetet foglal magába. A banda neve kétségkívül a Black Sabbath egy klasszikusára utal, amit jómagam is a kedvenceim között tartok számon, miközben nem a legismertebb sláger Iommiék munkásságából. Ennek megfelelően a Warning a lehető leghagyományosabb heavy/doom metalként kezdte meg a pályafutását két igazán erős demóval 1996-ban és 1997-ben. A fiatal Walker és kezdetben aktívabb szerzőtársa, a dobosként szereplő Stuart Springthorpe páros John Sellings basszer bevonásával dobálta magából a meggyőző, de egyedinek nem mondható tételeket, azonban 99-ben megjelent bemutatkozó lemezükre valami teljesen mással rukkoltak elő. A The Strength To Dream nem kevésbé nagyszerű, mint a jelenleg tárgyalt lemez, méghozzá azért, mert itt használták először azokat az elemeket, melyeket még tovább tudtak fokozni a későbbiekben. Aki Sabbath utánzat reményében nyúlt a koronghoz, az gyorsan meglepődhetett a hallottakon, mivel a zene irgalmatlan lassuláson ment keresztül, az ének pedig a száraz, Ozzy-s hányavetiséget alaposan eltolta az epikusság irányába (egyedi, nazális tónusát nem veszítette el véglegesen, de teljesen más spektrumba szélesítette tovább). A Candlemass és Messiah rajongók ugyanúgy kaptak egy csavart: a színpadiasság, gótikus áriázás helyett itt az érzelmek, a mindennapokban átélhető szorongások és félelmek, emberi kapcsolatok kerültek a reflektorfénybe igazán lírai módon. Hiába volt azonban a rétegzenéhez mérten is korrektnek nevezhető siker, a Warning a megjelenés után megszűnt létezni. Patrick színészként képzelte el a jövőjét és hamarosan meg is találták a kisebb-nagyobb drámai szerepek, Stuart pedig tanári karrierjét helyezte előtérbe. Mindez 2005-ben változott meg, amikor is a Reverend Bizarre invitálta meg őket egy fellépés erejéig. A barátság a tagok között megmaradt, de a zenei felpezsdülést ez az alkalom adta. Hamarosan ismét stúdióba vonultak és rögzítették a Watching From A Distance szörnyűségesen gyönyörű tételeit.
Összesen ötöt, közel 50 perces játékidő mellett. A zene nagy eséllyel a reverendások hatására még tovább csupaszodott, egyszerűsödött. Olyan lett, mint egy óriási terem, amit saját nyomasztó ürességének súlya próbál még tovább feszíteni. A visszhangok áradatában elrejtett, kapaszkodónak épp, hogy megfelelő, lélekszorongató riffek laza füzére lett az egész, ami masszívan támaszkodik a hipnotikus erejű monotóniára. A baljósan lüktető massza műfajához mérten igazán torznak, titokzatosnak mondható, a mellette megjelenő jóval élesebb, pontosabb, erőszakosabb dobok pedig emlékezetes kontrasztot alkotnak. A kombináció olyan nehezéket, nyomást képvisel, aminek következtében szívesen írnám rá a lemez borítójára is nagybetűkkel a miheztartás végett a “DOOM METAL”meghatározást.
Nem hagy kétséget bennünk a lemezt nyitó címadó tétel sem, hiszen hosszadalmas kezdésével és 12 perces játékidejével igazi pózerriogatónak tekinthető. Patrick hangjában egyszerre tart konferenciát minden valaha elárult férfi, árvává vált gyermek, megaláztatást elszenvedett nő, legfontosabb témájuknak pedig a tehetetlenséget, az árral való sodródást választották. Mérhetetlen depressziója, reménytelensége ellenére mégis ez az énekhang hordozza magában a páratlan feloldozást is, hiszen öblössége, tapintható őszintesége, nyíltsága azt sugallja, hogy a legnagyobb baj idejében is emelt fővel kell élnünk és cselekednünk. Ez az érzés végig elkísér minket, még az ennél is sötétebb tájakra keveredő dalok esetében is. Részemről a Warning anyagának talán legvonzóbb szegmense, hogy nem végletes: mindig ott bujkál benne a vágyódás a fény felé, a kiút megtalálásának lehetősége. A “rossz nap”, a szép magyarosan definiált “szopóág” nem örökké tartó állapot, de meg kell élnünk ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni, megérteni a valódi értékeket.
Ezen a gondolatmeneten indul tovább a Footprints, ahol a sorssal szembeszegülő ember haragja mutatja meg magát. Itt nem a téma az, ami feltétlenül képes csodát tenni, hanem a komplett dal, mivel a szerkezete szerintem zseniális. Attól függetlenül, hogy itt a düh kap fontosabb szerepet, jóval higgadtabb, már-már békésebb dallamokat sorakoztat fel, melyeket csak néhány pillanatra tör meg nyomatékosabb vokál. Végül az instrumentális szakasz után átszakadnak a Patrick szívét vérrel telepumpáló erek és egy igazán hidegrázós érzelmi kitöréssel találjuk szembe magunkat. Nem ez a világ legnagyobb váltása, sőt, nem is kifejezetten meglepő, de a mai napig felállítja a szőrt a tarkómon. A tehetetlenség, harag kettőse után érkezünk meg a kiadvány talán legdepresszívebb, egyben legszebb dalához, a Bridges-hez, ami szépen kioltja az utolsó gyertyák pislákoló fényeit. Itt a magányé lesz a főszerep, ami egyszerre jelenik meg átokként és nyugalmat, békét hozó áldásként. A felszínességen, hazugságokon alapuló társas létben legyünk belső magányunk rabjai, vagy a valós egyedüllét keltette hiányérzettel küzdjünk meg? Jó kérdés…
A Warning zenéje mindig is meglehetősen mostohán bánt a basszusgitárosokkal, ami az összkép tekintetében teljesen érthető. Ide nem illik a pattogás, szögletes lüktetés vagy játékos kalandozás, a hangszer szerepe kimerül az elektromos gitár mélységének fokozásában. Azért a John Sellingset váltó, mindkét nagylemezen játszó Marcus Hatfield is megkapta a maga néhány másodpercét a negyedikként érkező monolit, a Faces nyitányában. A dal Marcus tündöklése és azonnali elvesztése után kimerítő érzelemhullámmal ront nekünk, amire nem lehet igazán felkészülni. Ebben a szerzeményben csúcsosodik ki leginkább a személyes jelleg, a hétköznapiság, mivel itt már nemcsak általánosan, hanem kézzel foghatóan is megjelenik a párkapcsolat. Azért megijedni nem kell, ez nem a limonádé: az egymásnak való megfelelési kényszer, a görcsös akarás és bizonytalanság itatja át a dalt, megalapozva egy egészen korrekt realizmust. Mennyire maradjunk önmagunk, mennyire idomuljunk a másik emberi lényhez?
Az album záró tételéhez érve közösen vesszük górcső alá életünk meghatározó pillanatait, kihagyott lehetőségeit, megvalósult és elérhetetlenné vált álmait. Az Echoes dallamok tekintetében is minimálra veszi a formulát, de a teljesen elsimuló énekkel ez újra nyerő párost alkot. Nosztalgiázzunk, békéljünk meg, lépjünk egyet az elfogadás, feldolgozás irányába, hogy egy jobb napra ébredhessünk. Ez hajt sokszor előre, valamint a kíváncsiság, a felfedezés szeretete, aminek hála ezzel az írással elértem a Fémforgácson az ezredik cikkemet (virágokat az öltözőbe).
Közhelyekkel indítottunk, hasonlóan elcsépelt mondatokkal is szeretnék zárni: a Warning anyagát nem lehet akármikor, akárhol hallgatni. Megfelelő hangulat, egy jó füles, a világ kizárása a minimum, hogy nekiugorjunk. Még így sem biztos, hogy beüt. Erre nem lehet tudatosan felkészülni, de ha úgy alakul, hogy egy hullámhosszra kerülünk vele, akkor bekúszik a bőrünk alá, beássa magát az elménkbe és elkezdhetjük felfedezni apró, remekbe szabott mozzanatait, szinte észrevétlenül, teljes természetességgel formálódó dallamait. Papírforma szerint a zenekar 2016 óta ismét aktív, de újrakiadásokon túl még nem született semmi a házuk táján. 2021-ben kiadták a Watching From A Distance élő felvételét, ami szintén nagyon jó (az új gitárossal kiegészülve valamivel összetettebb is), érdemes meghallgatni.
