Fémforgács
“Every nation’s flag, another burning rag. Every nation’s border, another gateway to disorder. Every nation’s law, another meaningless lie to ridicule and spit on. On every step you take, I will cast my shadow. Of every path you chose, I am the black horizon.“
A fenti szöveg fogad minket az Ash Prison bandcamp oldalán, ami tökéletes összefoglalója a banda filozófiájának. A totális anarcho-nihilizmus prófétái ők. Egyet érthetsz ezzel vagy sem, őket egyik vélemény se fogja érdekelni. Ugye nem kell hoznom a segglyukas hasonlatot? Ezt a hitrendszert sikerült átültetniük debütáló albumukra is, ami egy olyan zabolázatlan vadállat, amit csak kellő távolságból szabad megfigyelni, nehogy észrevegyen minket. Arcunkat a benzinnel teli tócsába nyomja és egy hanyag mozdulattal beledobja az égő cigarettacsikket. Már eleve a pusztulásban fogant ez a formáció a dögmeleg Californiában. Mattia Alagna (Abstracter, ex-Atrament, Somnolent) vokalista összejött Matt Auxier (6th Circle, Abyssal Rift) gitáros producerrel (egyben a Sentient Ruin kiadó főnöke), aki összehozta őt Jonathan Thompsonnal a Child ov Night basszusgitárosával. Köztük a kötelék pedig nem más, mint a közös szerelem az industrial zenék iránt. Így hát egyenes út vezetett afelé, hogy áldozzanak csodálatuk oltárán az Ash Prison személyében. Hát így kezdődött ez a szentségtelenségben fogant triumvirátus története, aminek a konklúziója a Future Torn nevezetű hangyasavval töltött ércelőkészítő gyár. Szennyezi a környezetét, akárcsak egy Lenin idézetekkel teli kohó. Éjfekete füsttel telíti meg rózsaszínes tüdőnket, addig amíg kátrányos vért nem csulázunk fel tűzégette torkunkon.
Mégis mire számítson az, aki beruházza mindazt a keservesen összekuporgatott pénzét az Ash Prison debütáló albumára? Egy sötét szurokba mártott vasdarabra, ami kérlelhetetlen nyers erővel fog zuhanni a kislábujjunkra egy szürke, vihar verte panel tizedik emeletéről. Más szóval: blackened industrial metalra. Akik a Mysticum vagy Anaal Nathrakh vonalra gondolnak, azokat ki kell ábrándítanom. Ezeknél a bandáknál a black metal a fő vezérvonal, itt viszont pont a fordítottja. A fekete fém egy kis extra keserves ízt szolgáltat nekünk, megspékelve mindazt a lappangó depressziót, ami áthatja az albumot. Félreértés ne essék, nagy favoritok azok a bandák is, de ez a lemez a robotika szellemében fogant bestia, ami csak annyira ismeri az emberiesség szócskát, hogy kiirtsa azt.
Ministry, Skinny Puppy, G.I.S.M., Slayer, Discharge, Motörhead, Brighter Death Now, Godflesh. Így állunk inspirációkat tekintve, és túlságosan sokat nem is kell fülelni ahhoz, hogy kihalljuk ezeknek a bandáknak a genetikai kódját. Persze, van aminek nagyobb szerep jut, mint a többinek, de nyitott fülekkel hallhatóak. Ennek ellenére sikerült ebből a masszából valami egyedinek mondhatót kreálni. Noha a Future Torn egyáltalán nem könnyű eset, mégis van benne annyi zeneiség és nyújt annyi kapaszkodót, hogy az még épphogy fogyasztható legyen egy jól bejáratott underground fülnek. A punk leginkább a dalok hosszán és a szövegben lelhető fel. Noha fontos elem a filozófiát tekintve, de a kifejezetten ropogós gitárok mellett itt a gépek és az elektronika az úr. Dominálja a kérlelhetetlen nehézipar a lemezt, ám mégsem nő a nyakára. Ahol kell, ott átveszi a szerepet a gitár, és az lép elő főszereplővé. Mégis, aki arra esküszik, hogy a gitár, dob, basszus szentháromságon túl nincs élet, annak nem a Future Torn lesz az év lemeze. Kérlelhetetlenül industrial és ezt nem is rejti véka alá. Az Ash Prison tagjai is azt vallják, amit én is: nem csak a metal lehet extrém.
Az Archangel rögtön le is dob minket ennek a disztópiának a kellős közepére. Az elektronikát is Mattia kezeli és meg is teremti körülöttünk a kutyaszarral áztatott játszótérhez hasonlítható légkört. Mindent belep a mániákus melankólia, nincs menekvés a beton és ipari füstök által színezett égbolt alól. A vokál a black metal tartományokban helyezkedik el, leginkább Csihar Attila és Sakevi Yokoyama elbaszott kombójához hasonlítható ez a gyűlölettel teli anarcho-nihilista prédikáció. Nem jellemző előadására a visszafogott elegancia vagy a hűvösséget árasztó sztoikusság. Ha kell, akkor felkapcsolja a hangerőt és éktelen kiáltásokban fokozza a feszült hangulatot. Meglepően jól artikuláltan formálja a szavakat, ezáltal szinte együtt mondhatjuk vele a gyűlöletbeszédet.
Akárcsak egy őrült tudós, játszik az elektromossággal az Ash Prison és sikerült is egy olyan szörnyet teremtenie, ami kellőképpen elidegenít mindenkit, akinek bármilyen pozitív gondolata is akadna erről a sárga slejmos köpést sem érdemlő bolygóról. Az ütemekre könnyű bólogatni, a ritmusok transzba ejtenek. Egy híd alatti drogtanya aláfestőzenéje is lehetne, ahol mindenki csak néz maga elé a reménytelenségbe, várva a következő adagot, ami talán elhozza azt a megváltást, amire várt. Azonban a világ nem így működik, természetanyánk ennél sokkal nagyobb kurva. Ez az átkozott ribanc először kellőképpen meggyötör minket. Meg kell szenvedni azért, hogy eltakarjon a férgektől hemzsegő. sáros föld. Aztán fog világgá hagyni minket. Ahogy Zolixius barátom fogalmazott:
“Ez az ipari anyag rendesen depresszív fekete fém elemeket tartalmaz. Igazi űrutazós AI fertőzött anyag. Olyan, mint ami a világvégétől kapott egy utolsó anyai csókot a totális megsemmisülés előtt. Mert a természet egy igazi qrva, aki magára hagyja a kölykeit. Tudja, hogy gyermekei már az első perctől kezdve magukra vannak utalva, de titkon reméli, hogy a magára hagyott csemeték egyszer fölé s alkotója fölé kerülnek, hogy választ kapjanak a “nagy miértre”. Valami ilyesmi ez a zene.“
A hangzás egyszerűen pazar lett. Mindent hallani, kellőképpen érces és fémes a frekvencia, de tisztának semmiféleképp sem nevezném. Egy nukleáris hulladékokkal teletűzdelt iparvárosnak nem lehet germánosan tiszta főtere. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy egy patyolat tiszta, sőt mondhatni “szép” hangzással egyszerűen kiherélünk minden olyan jellemzőt egy albumból, ami azt érdekessé teszi. Karakter, személyiség nélkül még egy ilyen sokrétű lemez is beleszürkülne egy idő után a nagy átlagba. A dalok kellőképpen megkülönböztethetőek egymástól, mindegyiknek sajátos jellemzőik vannak, amik egyszerűen változatossá varázsolják a Future Torn-t. Mondogathatnám, hogy a japán noise punktól kezdve a darkwave-en át a tradicionális heavy metalig találunk itt mindenféle inspirációt, amiknek a mutációjából alkották meg ezt a torzszülöttet, de szerintem túl sok értelme nincs, mivel már megjelent az album és mindenkit csak egy kattintás választ el a saját konklúzióktól. Ilyen esetekben inkább csak a bennem ébresztett gondolatok által próbálok kedvet csinálni az albumhoz. Több vagy kevesebb sikerrel…ennek eldöntését már az Olvasóra bízom. Az egy pont levonás csak annak szól, hogy az igazi katarzist nem hozta el a Future Torn. A világ végére még várni kell, de ez legyen a legnagyobb baj. Az remélhetőleg eljön majd a következő alkotásokban. Az Ash Prison debütáló albuma egy olyan zajhalmaz, ami mindenkiben kicsit mást fog előidézni, aki van olyan elbaszott, hogy próbára teszi magát. Szeptember 22-től a Sentient Ruin kiadónak köszönhetően mi is tehetünk egy kört ezen a reménytelen dühvel kikövezett úton.
