rattlead.hu
Ez a lemez számomra etalon, és nem csak az extrém zenék világát tekintve, hanem úgy általában is. Vannak mérföldkövek, amiket ezer kilométerekről is tisztán látok. Ez pont egy ilyen.
Az legalábbis úgy tisztességes, hogy ha cikket írok egy albumról, legkevesebb fél tucatszor illő végighallgatnom, hogy a hirtelen benyomásoknak legyen módjuk leülepedni, és ne egy elhamarkodott, csípőből begépelt írással vezesselek félre benneteket (és magamat), arról nem is beszélve, hogy a zenekar iránti tisztelet is megköveteli a korrektség minimumát – vagyis az átgondoltságot -, ahhoz pedig idő kell. A Varahtelija ilyen szempontból alaposan kikutatott anyag: ismerem elölről-hátulról és átlósan, léggitárral bármikor feljátszom az egészet – szinte már a barátom. Pörgettem tízszer vagy százszor (és fogom még ezredszer is), és mindig ugyanazt érzem a végén: briliáns – de a legvisszafogottabban fogalmazva is hibátlan. Ha van benne mégis valahol elvarratlan szál, nekem nem tűnt fel az eltelt évek alatt, amióta szorosabb ismeretségben vagyunk.
Ha valaki kedveli, és kíváncsian kutatja a nem éppen szokványos extrém zenéket, előbb-utóbb bele kell hogy fusson az Oranssi Pazuzu nevébe, hiszen a black metál szcéna peremén lebegő, rejtélyes és bizarr csapat zenéje minden, csak nem tipikus. A kissé furán hangzó Narancs Démon (Pazuzu) név elsőre akár oltári nagy baromságot is takarhatna, pedig a színtér egyik legfontosabb zenekaráról van szó, egy nagyon is komolyan veendő brigádról, akiknek életműve példaértékű lehet azok számára, akik a szabályok be nem tartásáért lelkesednek.
Juho Vanhanen (Jun-His) egy Emperor koncert után hozta létre az Oranssi Pazuzu-t – Toni Hietamaki-val (Ontto) karöltve -, előző zenekara, a 2000-2007 között működő, szürreális rock zenében utazó Kuolleet Intiaanit black metálos továbbgondolásaként. A black metál mint ihletadó alap megalakulásuk óta ott kísért körülöttük, nem is alaptalanul, de a legkevésbé sem egyedülállóan, mert már indulásukkor pszichedelikus felhangokban oldódott fel a határokig elmerészkedő rideg extrémitás, és e kettő vegyítése – kiadványról kiadványra – egyre izgalmasabb hallgatnivalókat eredményezett.
Bemutatkozó lemezüket (Muukalainen puhuu, 2009) és az azt követő Kosmonument-t (2011) én most diszkréten átugrom, mert a 2013-as Valonielu-val robbantották szét először az agyam, ami után a most egekbe magasztalt Varahtelija következett, ami, ha lehet még nagyobbat rúgott belém, nagyjából akkorát, amit már nem hagyhatok szó nélkül, és mint afféle házi kedvencről meg kell emlékezzek itt róla, abban reménykedve, hogy nem vagyok egyedül lelkesedésemmel, és akad más is, aki eljutott a becsavarodásnak arra a szintjére, ahonnan nézve ez a lemez megkerülhetetlen alapmű, az extrém zenék egyik legfényesebben ragyogó ékköve.
A lemezcím hozzávetőleges jelentése: „rezonátor”, és arra a jelenségre utal, amelyet az album kelt a hallgató és az elme kozmikus borzalmai között. Az Oranssi Pazuzu zenéjén keresztül tulajdonképpen saját tapasztalatait tolmácsolja, mert maga is emelt szinten űzi a megőrülés nemes művészetét, amire nincs orvosság, és nem is kell, hogy legyen, mert zsenik őrülete ez: termékeny zűrzavar, ami csak a távol állók számára tűnik értelmetlennek.
A Varahtelija hetven percének hét tételét elsőre, egyben végighallgatni olyan, mintha hetven szám trafált volna telibe. Számtalan élmény bizarr kaleidoszkópjaként forog körülöttünk az egész, aminek színképe annyiféle dinamikus változáson esik át, hogy képes megbolondítani és összezavarni érzékszerveinket. A gazdag benyomások halmaza alatt nagyfokú alkotói szabadsággal megírt szerzemények lapulnak, hét rémálomban kísértő, nem teljesen evilági furcsaság, amiknek fő motívumait közös jammelések során „találták meg” narancs démonék. A csak sokadik nekifutásra kikristályosodó – valójában markánsan egyedi tételek – mégsem torkollnak öncélú ámokfutásokba, épp ellenkezőleg: nagyon is átgondolt – de nem túlgondolt – szerkesztettség jellemzi mindet. (Eredetileg nyolc dal készült az albumhoz, amiből hét került fel a végleges verzióra, bár köztük van a hiányzó nyolcadik is, ami egy hosszabb ambient szám volt – ezt végül darabokra szedték, és egyes részeit beleépítették a többi hétbe.)
Mivel egy elbontott ház alapjaira lett felhúzva az OP zenéje, a black metálos maradványokat úgy kell összesöpörni az udvar sarkaiból. Jun-His énekén, a begyorsulások viharos lendületén (valamint logójuk karakterisztikáján) túl szokványos BM toposzokat nagyítóval is alig találni a „rezonátorban”. Összhatását tekintve ott van benne a jól ismert acsarkodó, a homlokodba szöget verő mentalitás, ez azonban inkább a zárt osztályok folyosóin visszhangzó tébolyhoz áll közelebb, és nem a fjordok mentén pajzsot lengető harcosok dühéhez.
A Varahtelija valahogy úgy viszonyul a fekete fémhez, ahogy anno a Dimension Hatröss viszonyult a thrash-hez: kidobálnak csaknem minden megoldás-sablont, amit eddig a műfaj jellemzőjeként azonosítottunk, és csak a legalapvetőbb mentalitásból tartanak meg annyit, hogy a végeredmény épphogy elférjen saját (tágan értelmezett) kereteiben. Ez a Voivod párhuzam elsőre talán ide nem illőnek tűnik, de nem véletlen. Sokszor olyan benyomásom van, mintha a fortyogó világűr hangorkánja mögött egyszerre hallanám a Dimension-t és a Rrröööaaarrr-t – gondolok itt a Hypnotisoitu viharukous-ra és a Havuluu tételekre, de másutt is felbukkannak a zűrzavart irányba állító, kattogó monotónia ismerősnek tűnő hangjai.
Elismerem, hogy e tekintetben halvány nyomok mentén ítélkezem, de az Oranssi Pazuzu oly távol sodródott a black metáltól, hogy jobb párhuzamot már csak a messzebb eső műfajokban találni. A két zenekar közti konkrét kapcsolat mindezen túl egyértelműen nulla, ne is keressétek, mert ebből az egészből az a lényeg, hogy a tétet folyamatosan emelő, egymásból organikusan kigördülő váltások és témák hasonló libabőr-faktorral bírnak itt is, mint a Voivod klasszikusában, vagyis ahhoz mérhető ihletettséggel előadott, komplex és nehezen megfogható „valamivel” néz szembe aki belevág a Varahtelija-ba. Démonaink ugyanolyan magasról tesznek az elvárásokra, amilyen magasról tették ezt Piggy-ék 88-ban – azzal a különbséggel, hogy a kanadaiak technokrata sci-fi-jük szögletes megoldásait emelték addig sosem hallott szintre, a finnek viszont a savban szétáztatott pszichedelia futurisztikus felhangokat sem nélkülöző, szabadabb asszociációit tekintik mérvadónak.
A hullámvasútként tekergőző zene szép lassan körbefon, elkábít, majd egy hirtelen kanyarban szétcincál, keresztre feszít, megeszi a lelkedet. Korjak és Ontto kettősének dob/basszus játékában jókora húzás van. A ritmusok, amikkel a dalok alapjait adják, hipnotikus törzsi ütemeket idéznek; mágikus erővel tartják egyben a szerzeményeket, mint begubózásra késztető ördögi mantrák. Evill „effekt-varázsló” és Moit „űrgitár-szakértő” ötletei további kalandokat adnak mindehhez. A sokszor prog-rock zenekarokat idéző hangulat-aláfestésük elidegeníthetetlen része az összképnek, és olykor főszerephez is jutnak – például a tizennyolc perces Vasemman kaden hierarkia középrészénél, vagy a Valveavaruus-ban (ami kb. Awake Space-ként fordítható) -, tovább mélyítve az arcunkba bámuló világűr (és/vagy tudatalattink) feneketlenségét. A krautrock-al rokonítható progresszivitás és a belső hangok pengeként hasító kifakadásai számonként váltakozó arányban keverednek egymással, de sosincs köztük kibékíthetetlen ellentét, a végeredmény pedig – a békésebb húrokat pengető Lahja valamint a szintén „barátságosabb” hangvételű címadó ellenére – egy masszív zenei monstrum, egy sötét anyagból épült labirintus, aminek csak bejárata van, kijárata nincs.
Ha valaki el akar itt veszni, bátran csapja mellé az egy évvel ezután kiadott Farmakologinen EP-t, amin az eredetileg 2010-ben megjelent Candy Cane/OP split rájuk eső négy számának újra kevert változatai hallhatók, és mint kvázi fél-album, az életmű legnagyszerűbb pillanatait tartalmazza ez is – a Varahtelija mellett.
Egy interjúban megemlítik, hogy nem akarnak modern metál zenekarnak látszani, pedig nagyon is azok. Fényévekre járnak a többiektől, így ha nyakon akarod őket csípni, lapoznod kell az atlaszban. Az volt a tervem, hogy kedvcsinálónak belinkelek ide egy számot, de végül is nem teszem, mert egyik sem elégséges ahhoz, hogy képet adjon az egészről. Léteznek ugyan a dalok független entitásként, de a lemez egyetlen erős élmény kompakt kifejeződése, amit egyben kell lenyelni, még akkor is, ha néha fullasztó és skizofrén anyagról van szó. Párnázott falú szobákba és törhetetlen üvegfalak mögé való zene ez. Épelméjűeknek halálos méreg, a magunkfajtának viszont üdvözülés.
