Hard Rock Magazin
Habár Roger Glover interjúnkban azt mondta, nem kívánságműsor a programösszeállítás, mi azért eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha nem viselkedne úgy a Deep Purple, mintha csak az 1970-1972 közötti lemezeik léteznének. Scholtz Atka, a Cry Free énekese pedig zenekarvezetői tapasztalatait fejtette ki erről.
A Deep Purple egy 55 éve létező rockbanda, 22 stúdióalbummal a hátuk mögött, az utóbbi években mégis szinte bebetonozódott a műsoruk, és úgy csinálnak, mintha egy ötlemezes zenekar lennének: a ’70-’72 közötti sikeralbumaikra (‘In Rock’, ‘Fireball’, ‘Machine Head’) épül a teljes műsor, az 1984-es ‘Perfect Strangers’ címadóját is mindig eljátsszák, illetve 2-3 dalt az aktuális albumról. Slussz! Ehhez képest a 2023-as turné még inkább az 1972-es ‘Machine Head’-re épül, az ‘In Rock’-ot csak az Into The Fire képviseli, illetve az ebből a sessionből való kislemezdal, a Black Night, a ‘Fireball’-t semmi. A 2021-es feldolgozásalbum mintha meg sem jelent volna, az „aktuális album”, a ‘Whoosh!’ 2 számmal reprezentál. És bár arra hivatkoznak, ha valahová eljutnak, a rajongók a nagy slágereket akarják hallani, 18. magyarországi fellépésükön talán már játszhatnának valami mást is.
Ha tiszteletben tartjuk Ian Gillan azon döntését, hogy csak olyan dalokat hajlandó énekelni, amiket ő énekelt fel a stúdióban is (a Hushból készült vele kislemez 1988-ban), akkor is marad a 22-ből 15 nagylemez, amiből lehetne meríteni. Nézzük hát, miket hallanánk szívesen most vasárnap a Deep Purple-től élőben a bebetonozott klasszikusok helyett/mellett!
CsiGabiGa
Ott voltam az 1987-es három koncert közül az utolsón (első magyarországi látogatásukkor akkora volt az érdeklődés, hogy háromszor töltötték meg a Budapest Sportcsarnokot, és még így is volt, aki hoppon maradt), szóval a méltatlanul elfeledett ‘The House Of Blue Light’ húzónótáit, a Call Of The Wildot vagy a Bad Attitude-ot bármikor szívesen újra meghallgatnám tőlük élőben, a ’87-es turné óta nem vették elő ezeket a dalokat, de ha igazi ritkaságot akarnék kiemelni, mániám a Mitzi Dupree, ami egy ritka pillanata a Purple-nek, hiszen bluest alig-alig nyomnak a lemezeiken, élőben pedig csupán egyetlenegyszer játszották el. A ‘Perfect Strangers’-ről ott a zseniális Knocking At Your Back Door, ami sokáig része volt a műsornak, és időnként vissza-visszatér, de a Hungry Daze-t például sose játszották élőben.
Nem ennyire ritkaság, mert az 1996-os lemezbemutatót követően játszották egy darabig, de az ezredfordulóra kikopott a műsorból a Rosa’s Cantina, ami a Hushhoz hasonló laza kis nóta, csak persze nincs olyan jó közönségénekeltető refrénje, viszont a zenészek igazán elengedhetik magukat ebben a laza, jazz-rock ízű füstös kocsmadalban. Ha csak egy icipicit mozdulnának ki a komfortzónából, ott a ’73-as ‘Who Do We Think We Are’ album, melyről szinte csak a Woman From Tokyo került bele masszívan a koncertprogramba, pedig a Mary Long is egy nagyon jó nóta, ha az összesen hatszor műsorra tűzött Rat Bat Blue-t is elővennék, olyan – hetvenes éveket idéző – hangszerimprovizációkra adna lehetőséget, amilyet Glenn Hughes is nosztalgiázva villantott meg nemrég a ‘Harley-Davidson 120’ fesztiválon.
A 2003-as ‘Bananas’ albumról a Razzle Dazzle igazi koncertnóta, valahogy mégse játszották sohasem. Gillan 2016-os szólóturnéján – ahol egyébként Don Airey és Simon McBride is játszott, szóval a jelenlegi felállás 3/5-e ott volt – lehetett egyedül élőben hallani. A ‘The Battle Rages On’ albumról elsősorban az Anyát kívántam volna, de ez meghallgattatott, az idei turnéba betették meglepetésdalként, másik nagy kedvencem róla – ezt viszont sose játszották – a Solitaire. Pedig nem is nagyon kéne erőlködnie Gillannek, elég mély fekvésű nóta. A ‘Now What?!’ lemezről az Uncommon Mant játsszák – most is – Jon Lord emlékére, de annál sokkal jobb koncertnóta a Vincent Price, melyet az ‘Infinite’ megjelenésekor levettek a műsorról. És ha már ‘Infinite’ – amelyet az év albumának választottunk megjelenésekor –, ott az All I Got Is You, amelyet szintén csak pár alkalommal tűztek repertoárra. Szóval az én tízes listám – nem feltétlenül második 10, de igazi ritkaságok élőben –, amikkel színesíteném a hetvenes évek klasszikusait.
Dzsó
Érthető Roger Glover magyarázata a Deep Purple koncertprogramjának összeállításával kapcsolatban. Tényleg vannak olyan dalok, amelyek élőben egyszerűen nem ütnek elég nagyot, meg hát a műsor dramaturgiája is korlátokat szab, ahogy Ian Gillan hozzáállása is, aki nem igazán hajlandó élőben előadni olyan dalokat, amelyekhez lemezen nem volt köze. Az is világos, hogy van néhány kihagyhatatlan tétel, de akkor se háromlemezes bandáról van szó.
Én a 70-es éveket teljesen kihagytam a listám összeállításánál, és még így is jócskán válogatni kellett, ezek közül néhány nóta biztosan színt vinne az utóbbi év(tized)ekben meglehetősen kiszámítható Deep Purple-setlistbe. Vannak köztük nagyon régen játszottak, méltatlanul elfeledettek, olyan is, amelyikről csak a BBC rádiófelvételéből derül ki, hogy valaha előadták élőben, de olyan is, amelyiknek semmi nyoma a koncertkrónikákban.
Bigfoot
Régen vettem elő a ’Machine Head’ albumot, nem akarom meghallgatni. Megnézek napjainkban egy Purple-koncertet, a hétből öt dalt biztos hallok, de ez már hosszú évek óta így megy. Egyszerűen bebetonozták őket, nem akarnak változtatni, ez van, ezt kell szeretni. Pedig ha megnézzük az ezredforduló környéki koncertek menetrendjeit, sok olyan dalt elővettek, amit előtte soha nem vagy nagyon régen nyomtak élőben. Lényegesen változatosabb koncertprogrammal találkoztak akkor a rajongók. Bezzeg az Iron Maiden idén meglépte, amit – való igaz – a Purple mellett sokan mások sem: lebontotta a szokásos koncertszerkezetet és megpakolta a műsort olyan dalokkal, melyek nem a legismertebbek, sőt nem a legkönnyebben befogadhatók (pl. Alexander The Great).
Akkor hát, álmodozzunk egy rövidet! Az ’In Rock’ albumról a Flight Of The Rat az a nóta, amit a Purple sosem adott elő a koncertjein. A hírek szerint Ian Paice valamiért nincs kibékülve vele, ezért mellőzik, azonban zseniális nyolc percről beszélünk: gitár- és Hammond-gyilkos szólókról, lehengerlő dobrészekről. A’ Fireball’ No No No darabja a lemez megjelenése idején a repertoár része volt, de 1972 óta nem játsszák élőben, pedig milyen jó hangszeres betétekre adna lehetőséget, nem beszélve Roger Glover káprázatos basszuskíséretéről. A ’Who Do We Think We Are’ annak idején nem kapott nagy figyelmet az események sodrásában (1973-ban párszor felcsendült a Mary Long, 1984 után a Woman From Tokyo, később a Mary Long is visszatért egy időre, párszor elhangzott a Rat Bat Blue), utána sem, szóval ezt a tradicionális bluest, a Place In Line-t szívesen venném róla, akárcsak az 1971-es érdekes ritmusú kislemezdalt, az I’m Alone-t (a Strange Kind Of Woman B oldalán jelent meg), amit amúgy 2003-ban egy nagyon rövid időre megtaláltak. A Mitzi Dupree nemcsak a ’The House Of Blue Light’, hanem a ’84 utáni korszak egyik legmaradandóbb dala, pedig Ritchie Blackmore nem is akarta, hogy rákerüljön ez a blues az albumra, Ian Gillan viszont igen, ebben a csatában ő nyert. Igazán beleerőltethetné most is az élő programba.
A ’The Battle Rages On’ turné Blackmore nélküli szakaszában Joe Satrianival az élő show-k részévé tették a Ramshackle Mant és fantasztikusan jól szólt ez a dögös blues-rock téma. A ’Purpendicular’ album akusztikus balladája, a The Aviator 2002-ben egy rövid ideig hallható volt élőben, igaz, elektronikusra áthangszerelve. Az album egyik legjobb szerzeményéről beszélünk, kár, hogy mára nem vesznek róla tudomást. A ’Bananas’-ról az engem a Free-re emlékeztető Walk On sosem került be az élőzene forgatagába, most sem fog. Ezt a nótát Paul Rodgers hangjával is simán el tudnám képzelni. Nagyon szeretném, ha húsz év után a Fools újra a repertoár része lenne, ám ahhoz valami állandó darabot félre kellene rakni. A kívánságlistám egy olyan felvétellel zárul, ami elkészültekor, 1971-ben nem jelent meg, csak 1985-ben adták ki az ’Anthology’ válogatásalbumon. A Freedom egy egyszerű, ritmusos rock and roll, Paice eszeveszett dobjátékával, Jon Lord cseppet sem visszafogott zongoraszólójával, és Gillan sikoltó énekével az utolsó versszakban, akárcsak a Bloodsuckerben. Valljuk be, nem is illett volna a ’Fireball’-ra, de beindulna rá a közönség! Igaz, Gillan ma már nem biztos, hogy képes lenne arra, amit ez a dal megkövetel. Amit látható, nálam a „több blues és rock and roll” elv érvényesülne, mert a Deep Purple nagyon érti ezt a vonalat (is).
Scholtz Atka (Cry Free)
Magyarország Deep Purple tribute csapata, a Cry Free énekes-zenekarvezetőjeként általában az én tisztem a koncertműsorok összeállítása, így saját tapasztalatból mondhatom, nem könnyű feladat! Figyelembe kell venni az olyan vájt fülű fanatikusokat is, mint jelen cikk írói, ahogy persze azokat a „mezei” koncertlátogatókat is, akik a legnagyobb slágerekre szeretnének egy jót bulizni. Nem szabad elfeledkezni az arányokról sem. A magunkfajta DP-őrültek a közönség csekély százalékát teszik ki, míg a többség vagy abba a csoportba tartozik, amely – kis túlzással – csak a Smoke On The Watert várja mindvégig (ahogy 1987 januárjában én is, amikor 14 éves kölyökként apukám mellett ott ültem a megboldogult BS-ben), vagy pontosan az a „best of” műsor teszi boldoggá, amelyhez a brit veteránok annyira ragaszkodnak. Ezért saját koncertjeinken mi is csínján bánunk az ínyencségekkel, és az országot járva jellemzően mi is 2-3 ritkább darabot illesztünk csak a rockhimnuszok közé. Törzsközönségünket ugyan gyakran kényeztetjük akár „elfeledettebb” lemezek teljes előadásával is, de olyankor a második blokkunk kizárólag slágerekből áll az egyensúly kedvéért.
Be tudok számolni arról is, hogy a fellépéseinkre érkező fanok milyen dalokat várnak és kérnek tőlünk a leggyakrabban. Toronymagasan a Child In Time vezet, de gyakran emlegetik a Coverdale/Hughes-féle 3. felállás szerzeményeit is, valószínűleg azért, mert ezeket az anyazenekartól évtizedek óta nem hallhatják. A második leggyakrabban kért szám a Highway Star, és nagyon népszerű a Smoke, a Black Night, a Strange Kind Of Woman, a Hush és a Space Truckin’ is, vagyis nem véletlen az „öregfiúk” kitartása ezek mellett. Ami érdekesség, hogy az újjáalakult Purple dalait csak elvétve kérik tőlünk (a Perfect Strangers és a ’96-os Sometimes I Feel Like Screaming kivételével).
A fentiek alapján érthető hőseink választása (ha a közönség kedvére akarnak tenni – márpedig a zenész akkor boldog, ha hallgatósága is boldog), és korlátozzák a lehetőségeket a 78 éves Ian Gillan mérséklődött vokális képességei is. Abban a gyakori vitatémában, hogy kellene-e Big Iannek MK3 szerzeményeket előadnia, én nem is elvi alapon érvelnék, csak arra kérném az emellett voksolókat, hogy próbálják meg elképzelni az ő hangjával a Burnt vagy a Mistreatedet…
Eléggé szűk tehát a keresztmetszet, de azért szerintem is lehetne változatosabb a Purple-dalcsokor, arról nem is beszélve, hogy a sorrendet végképp nem kellene ennyire befagyasztani. Szintén saját tapasztalatból tudom, hogy pl. a Highway Star legalább akkorát üt egy műsor végén, mint az elején, vagy egy Perfect Strangers nagyon hatásos 3-4. számként is, nemcsak a program vége felé. További fájdalmam, hogy a DP-szólisták önálló blokkjai is sokszor évtizedekre rögzülnek egy bizonyos szerkezetre, holott azokban teljes szabadsága lenne Don Airey billentyűsnek is, és lett volna az egy évvel ezelőtt távozó Steve Morse gitárosnak is. Sajnálatos, hogy az a zenekar, amelyet többek közt azért szerettünk szenvedélyesen, mert féktelen improvizációi segítségével estéről estére megújult a színpadon (ahogy Glenn Hughes pl. a mai napig teszi), mára teljesen „márványba véste” a produkcióját.
Az én tízes listámon nem személyes vágyaim szerepelnek (amely persze tele lenne kislemez B oldalakkal és kiadatlan felvételekkel), hanem reális műsorfrissítési ötletek a „kötelező” tételek hasonló korú, jellegű vagy értékű párjaival, amelyek közül olykor egyet-egyet bedobhatnának „apáink” az izgalom fokozására (ahogy régebben tették is sok esetben), és garantáltan nemcsak néhány magunkfajta elvetemült Purple-arcnak okoznának örömet vele:
Highway Star >>> Fireball
Pictures Of Home >>> Maybe I’m A Leo (vagy Never Before)
Into The Fire >>> Livin’ Wreck
Lazy >>> Wring That Neck
When A Blind Man Cries >>> Sometimes I Feel Like Screaming
Anya >>> The Battle Rages On
Perfect Strangers >>> Knockin’ At Your Back Door (vagy Nobody’s Home)
Space Truckin’ >>> Speed King
Hush >>> Mandrake Root
Black Night >>> Demon’s Eye (vagy Strange Kind Of Woman)
És most vissza a valóságba és nézzük, mire számíthatunk vasárnap a turné eddigi állomásain előadott műsor alapján!
