Hard Rock Magazin
Nem jártam még egyik zenekar koncertjén sem, 1991-ben, amikor a Mötley Crüe Magyarországra jött, épp kedvenc feleségemnek udvaroltam, 1996-ban meg haragudtam a Def Leppardra a grunge-korszakuk, és annak zabigyereke, a ‘Slang’ album miatt. De felvételről már láttam mindkettőt, tudtam, nagyjából mire számíthatok.
Az MVM Dome-ba a bejutás, mint múltkor, parkolóba behajtás csak egyik oldalról, de onnan kilométeres a sor, hamarabb beértem gyalog egy megállónyi távolságról. Még arra is jutott időm, hogy körbefussak és meglessem, milyen szuveníreket lehet begyűjteni. De 17 rongy egy Mötley Crüe-s rongyért? A merch pult kínálatát láthatóan a harminc-hetvenezres jegyárakhoz igazították. És jól tették! Hosszú sorok kígyóztak, nemcsak a vécék előtt.
A koncerten a kulcsszó a „negyed” volt. Nem a négynegyed miatt, bár azt minden banda dobosa pontosan hozta, a kezdési időpontokat igazították így. Ennek megfelelően az Abaházi.RT negyed hétkor kezdett. Mikor meghallottam, hogy a Hooliganst, a Lordot és Kori bandáját „kigolyózva” jutottak be erre a koncertre, először meglepődtem, de aztán jobban belegondolva rájöttem, ha beküldték referenciának a „szól, még szól”-t, az aréna rock prominens képviselői összepisilték magukat a gyönyörtől, annyira egy tőről fakad a Kickstart My Hearttal.
Abaházi Csaba természetesen hozta magával a Sing Sing-klasszikusokat, és a foghíjas nézőtér – aki korán jött, azoknak is a fele az említett kígyózó mozgás részese volt – előtt is bátran tolták a repertoárt, ám az óriási színpadnak igen kis részét használhatták, így szinte elvesztek a világot jelentő deszkákon.
Két korai alapmű után – melyek alatt nem átallottak a közönségénekeltetéssel és tapsoltatással is bepróbálkozni – Abaházi elmondta, hogy „be vagyunk sz@rva rendesen”.(Nem látszott rajtuk egyébként.) Nem is a közönség mérete, inkább az idolok közelsége miatt. Aki ezeken a bandákon nőtt fel – nem lehet véletlen az a Kickstart My Heart-párhuzam –, annak nincs ennél nagyobb élmény és megtiszteltetés, mint hogy előttük léphet fel. És ha kicsi is rá az esély, hogy kijönnek megnézni őket, akkor is ott a tudat, hogy „mi van, ha mégis”.
Beke Péter gitáros igen ízes szólókat kanyarított a dalokba, bár kinézetre teljesen más, játékában éreztem kicsit a Cerka-ízt. Czudor Gyula basszusgitáros és Juhász „Kicsi” Attila dobos hozták a kötelezőt, de a játékidő rövidsége miatt nem volt lehetőségük komolyabban megvillanni.
Az első két szám után elővettek két saját szerzeményt, a 2017-es Leszek a tűz és a 2022-es Képzeld el című dalokat, és bár itt is jött szórványos reakció a karlengetésre és tapsoltatásra, az utolsó két dalra éledt fel igazán a nézők karja és torka.
Igen, a végére hagyták a két legnagyobb slágerüket, a Halál a májra végén még az Irigy Hónaljmirigy-verziót is elénekelte Csaba, tudjuk, hogy nemcsak engedélyezte a paródiát, de többször be is ugrott, hogy együtt énekelje a Sipos testvérekkel az Anyáddal jártamot. És aztán pedig jött a nevezetes „szól, még szól”, az Életfogytig rock’n’roll refrénjére már senki sem tudta visszafogni magát. Csaba sem, magát térdre vetve fejezte be a dalt. Jó kezdés volt, köszönjük!
Törvények nélkül / Nehéz lehet hősnek lenni / Leszek a tűz / Képzeld el / Halál a májra / Életfogytig rock’n’roll
Félórás műsor után félórás szünet, így pontosan a következő negyedkor, negyed nyolckor lépett színpadra – hatalmas ellenfényben – a Def Leppard. Életre kelt az öt háttérfal és a kétoldali kivetítő, és életre kelt a kifutó is, amit Joe Elliott énekes már az első számban birtokba vett. Az is kiderült 10 másodperc alatt, hogy botor elképzelés volt a küzdőteret székekkel telepakolni, az első taktusokra már ugrott is fel a közönség, az első sorokban ülők úgy tettek, mint én a prágai Schenker-koncerten: otthagyva széküket, a kordonig nyomultak, hogy minél közelebbről csápolhassanak kedvencüknek, a hátrébb kényszerültek meg a székükre állva próbáltak többet látni az előadásból.
Majd jött az egymillió forintos kérdés: „Do you wanna get rocked?” És máris visszarepültünk harminc évet az időben. Ez a csapat igazán tudja, mitől döglik a légy! Van egy félkarú dobosuk, aki viszont metronóm pontossággal üti a ritmust, a többiek pedig szinte megtáncoltatják hangszereiket a színpadon.
Az Animal cirkuszi klipje helyett egy vidámpark animációt kaptunk háttér gyanánt, Vivian Campbell pedig felment Rick Allen mellé a dobemelvényre, hogy legyen egy kis vertikális mozgás is a színpadon. Később a többiek is elkövették ugyanezt hébe-hóba, de alapvetően a dobemelvény előtti részt igyekeztek minél jobban bemozogni. Phil Collen ezúttal nem hozta a félmeztelen félisten figurát, szolídan feszített ujjatlan mellényében, Viv ugyanilyenben a túloldalt, és a koncert végére még Rick Savage basszeren is csak egy hasonló maradt fent.
A sokak kedvencének számító ‘Pyromania’ albumot a Foolin’ képvielte a műsor első felében, persze tudtuk, hogy ott van még a sztenderd ráadásblokk. Collen a szólót a kifutó legelején nyomta, majd Elliott is csatlakozott hozzá a refrénnél, kis késéssel Campbell is felzárkózott, bár ő már inkább az Armageddon It kezdő riffjére bazírozott.
A kivetítőkön és a háttérfalon változatos animációk futottak, összevágva az élő képekkel, itt például egy röntgenkészülék alatt mozgó test, amiből ugyebár csak a csontváz látszik. A második újlemezes dal, a Kick alatt viszont a videóklip szolgáltatta a hátteret. A Love Bites életre keltette a lézerfényeket, melyek eleinte a kivetítőn látható vízcseppekhez igazodva kékbe borították a Dome mennyezetét, de később a piros, majd a többi szín is becsatlakozott hozzájuk.
A Promises után Joe Elliott egyenként bemutatta a lüktető dob ritmusára egyenként bevonuló zenészeket, akik elektroakusztikus gitárra váltottak és az új lemez balladáját, a stúdióban Alison Krauss-szal duettben nyomott, így eléggé country-rockra sikeredett dalt játszották el, Alison nélkül némileg „deflepárdabb” lett a végeredmény. A When Love And Hate Collide szintén akusztikusan indult – sőt, csupán ketten adták elő a szintén akusztikus gitárra váltó Rick Savage-dzsel –, de a refrén után átcsaptak tisztán elektromosba.
Ezt követően beizzították a rakétákat – nagy dörejjel és újabb lézerek kíséretében jött a Rocket –, az öklök a magasban, a tombolás tetőfokára hágott, jött a Switch 625-be átmenő Bringin’ On The Heartbreak, az instrumentális nóta váltott gitáros szólóját a kifutó legelején nyúzta a két bárdista, de a nagy tapsot a speciális hangszerén egykezes dobszólót bemutató Rick Allen kapta.
A koncert vége felé a megahimnuszoké volt a főszerep, Hysteria, Pour Some Sugar On Me, valamint a normális esetben ráadásnótáknak számító Rock Of Ages és Photograph, melyeket most szünet nélkül nyomtak el, hogy a másodpercre pontosan belőtt műsoridőt tartani tudják. A Hysteria végén Elliott tartott közönségénekeltetést, a többi nótánál már arra sem volt szükség, a közönség szinte túlénekelte a zenekart.
A felvételről látott Las Vegas-i koncert színvonalát nem érte el a műsor, rövidebb is volt, de kárpótolt az élő fellépés varázsa, hogy egy levegőt szívhattunk a NWOBHM egyik legendájával, mely az évek során messze túlnőtt a ráhúzott skatulyán. Ők pedig a fenti képpel köszönték meg lelkesedésünket. És persze a szokásos búcsúval: „Until next time. And there will be a next time.” Reméljük, nem 27 év múlva!
Take What You Want / Let’s Get Rocked / Animal / Foolin’ / Armageddon It / Kick / Love Bites / Promises / This Guitar / When Love And Hate Collide / Rocket / Bringin’ On The Heartbreak / Switch 625 / Hysteria / Pour Some Sugar On Me / Rock Of Ages / Photograph
Pontosan másfél órás koncert, fél óra szünet, újra itt a negyed, negyed 10-kor kezdett a Mötley Crüe egy igen hosszúra nyúlt Mozart-intróval, közben meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Def Leppard alatt kb. 75-80%-ig megtelt aréna szinte csordulásig tele lett időközben. Elképesztő, hogy egyesek annyira fanatikus Mötley-hívők legyenek, hogy a borsos jegyárak ellenére se nézzenek meg egy Def Leppard koncertet bemelegítésnek. Eszem-faszom megáll! Pedig rosszul tették, mert ott legalább zene szólt, de a Mötley Crüe-koncert első felében csupán kásás zörejek közül hallatszott ki Vince Neil hangja, mely olyan volt, mint mikor egy születésnapi buli végén leengedtük a héliumos lufikat és beszívtuk a gázt, majd röhögtünk egymás Miki egér-hangján.
Pedig a látvány hatalmas volt, sokkal nagyobb show-t csináltak, mint a Def Leppard, nemcsak a fényszórókat és a lézereket többszörözték meg, a kivetítőn is izgalmasabb képek elevenedtek meg, és a Deflepi elbontott emelvénye helyén játszó Tommy Lee előtt vonagló táncos csajok is erősen vonzották a tekinteteket. És nemcsak a férfiakét. A probléma ott volt, hogy a lányok nemhogy jobban néztek ki, mint a meglehetősen elhízott énekes, de még jobb hangjuk is volt, elvégre vokalisták is voltak egyben.
Az addigra viszont teljesen „hangulatba került” fanatikus tömeg egy emberként énekelte a dalokat, legyen az Wild Side, Too Fast For Love vagy Live Wire. Már az oldalsó, hivatalosan is ülő szektorokban is álltak az emberek, illetve dehogy álltak, táncoltak, ugráltak, tapsoltak, 32 év után – vagy életükben először – láthatták kedvencüket és ez mindent felülírt, a közönség önjáróvá vált. Az se zavart senkit, hogy a Shout At The Devilbe csempészett Immigrant Song-betétnél senki sem volt mikrofonközelben, simán playbackről nyomták rá a számra Robert Plant hangját.
A látvány tényleg lenyűgöző volt a színpadon elhelyezett neonfényekkel és a két gitárosnak mennyezetről belógó, fordított keresztként világító mikrofontartóval. Amikor éppen nem használták, kialudtak benne a fények, a két hangszeres meg azonnal rohant előre, a kifutó legelejére.
A Don’t Go Away Mad (Just Go Away)-ben Vince is gitárt fogott, bár szerintem csak alibizte a gitározást, a csajok visszatértek, emelve a látványosságot, John 5 pedig a színvonalat emelte gitárjátékával. Amit a szólólemezein korábban öncélú gitárrecskázásnak csúfoltunk, az úgy kellett ide, mint egy falat kenyér, nem csoda, hogy a visszavonult Mick Marsnak savanyú a szőlő, ő legjobb napjaiban sem tudott ilyen szólókat játszani, mint a társainál egy tízessel, Marsnál hússzal fiatalabb gitáros.
A Saints Of Los Angeles videójában Los Angeles szentjeinek klipje a japán felhőkarcolók óriás kivetítőin jelent meg, a zenekarról szóló, ‘The Dirt’ című film címadó dala alatt pedig a Machine Gun Kelly főszereplésével készült filmből vágtak be részleteket. E film soundtrackjének készítése közben akadtak össze John 5-val, aki kihúzta őket a csávából, amikor Mars bejelentette, hogy felhagy a koncertezéssel.
A dal után Nikki Sixx egy magyar zászlóval vonult a kifutó elejére, majd egy kislányt emelt a színpadra, megköszönve, hogy generációkon át adják tovább a szülők a zenekar iránti rajongást. John 5 gitárszólója után mintha kicsit jobban helyükre kerültek volna a hangok, jól jött ez a feldolgozásegyvelegnél, melyben a Smokin’ In The Boys Room (ezt legtöbben a Mötley-től ismerik, de ez sem saját szám, már 1973-ban megírta a Brownsville Station) után jött egy Beatles-, egy Sex Pistols– és egy Ramones-nóta.
Ezt követően Tommy Lee vonta kérdőre a hölgyrajongókat, hogy „hol vannak a cickók?” Ezt a fajta rock and roll mentalitást figurázza ki előszeretettel a Steel Panther. Rövid monológja végén Tommy leült a közben a kifutó elejére tolt pianínóhoz, és belekezdtek a Home Sweet Home-ba, a zongorás ballada közben még inkább érvényesült a közönség vokálszekciója. A dal végére azonban Tommy visszakeveredett a dobszerkója mögé, mert a Def Leppardhoz hasonlóan ők is elektromosan fejezték be az akusztikusan elkezdett dalt.
Az ekkor már kalapban játszó John 5 annyira átadta magát a koncert hevének, hogy a Same Ol’ Situation (S.O.S.) alatt Nikki Sixx lába között szólózott. A Girls, Girls, Girls elején egy pillanatra elsötétült a színpad, hogy aztán két hatalmas guminővel találjuk szembe magunkat, az AC/DC Whole Lotta Rosie-ja jutott eszembe, de ők még arra is rádupláztak.
A Mötley Crüe is megállás nélkül tolta le a műsort, a záró Kickstart My Heart előtt John 5 még bemutatott egy hegedűvonóval előadott gitárszólót, úgy Jimmy Page-módra, majd a banda legnagyobb slágerével búcsúztak. Kicsit sajnáltam az egyébként profi előadást nyújtó 3 zenészt, John 5 gitárost, Nikki Sixx basszusgitárost és Tommy Lee dobost, akiknek produkciójára rányomta bélyegét Vince Neil borzalmas hangja, meg a talán ezt elnyomni hivatott rossz hangosítás. De a rajongókat ez mit sem érdekelte. A magyar közönség megkapta a Mötley Crüe-show-t, amire 32 éve várt, az sem zavarta őket, hogy közben vacakul szól az egész, az énekes meg mintha héliumot szívott volna (vagy valami mást). A Def Leppard zeneileg leiskolázta őket, de volt, aki arra be sem ment, az Abaházi.RT pedig megalapozta a hangulatot azoknak, akik igényt tartottak rá, azaz elég korán érkeztek a koncertre, mint mi.
Wild Side / Shout At The Devil / Too Fast For Love / Don’t Go Away Mad (Just Go Away) / Saints Of Los Angeles / Live Wire / Looks That Kill / The Dirt (Est. 1981) / John 5 gitárszóló / Rock And Roll, Part 2 – Smokin’ In The Boys Room – Helter Skelter – Anarchy In The U.K. – Blitzkrieg Bop / Home Sweet Home / T.N.T. (Terror ‘n Tinseltown) / Dr. Feelgood / Same Ol’ Situation (S.O.S.) / Girls, Girls, Girls / Primal Scream / Kickstart My Heart
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Tamás (TT), CsiGabiGa, Sz Levi
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!
