rattlead.hu
20 év tömény zúzda
Emlékszem még arra a korai középsulis időszakra, amikor elkezdődött a 9. osztály és az osztálytársakkal elkezdtünk ismerkedni. Rögtön megindult a klikkesedés, hogy ki milyen ember és mit szeret jobban. Nálam ez valahogy érdekesen ment, mert én nem igazán voltam az a célirányosan csak egy csoportba tartozó kölyök akkor. Mindenkivel szerettem jó viszonyt kialakítani, ami nem mindig sikerült (sokszor szekáltak azért mert sportoltam, és egy „picikét” kocka voltam), de valahogy mégis sikerült ezen az útvonalon maradnom a technikum végéig. Ekkor már benne voltam a death metal világában, kezdtem ismerkedni a nu metal és egyéb műfajok igazi elegyeivel, és épp ekkor kezdett el vonzani engem a metalcore, és még a New Wave Of American Metal, röviden NWOAHM, ahova lehetett sorolni különböző korai metalcore együtteseket, mint például a Shadows Fall-t, God Forbid-ot, Trivium-ot és az As I Lay Dying-ot. Néhányuk jogosan került bele ebbe a skatulyába, azonban elég nehéz volt definiálni, hogy pontosan mely együttesek tartoznak ebbe bele, és megmondom őszintén, én még a mai napig benne vagyok ebben a dilemmában.
A Chimaira pontosan ez a fajta banda, akik sok helyen metalcore bandaként vannak bejelölve, de ez egy nagyon rossz megállapítás, mert a metalcore műfajra jellemző stílusjegyek egyáltalán nincsenek jelen a zenekarnál. Sokkal inkább az a fajta együttes, akik ötvözik a Pantera-t, a Fear Factory-t nagyon thrash és hardcore elemmekkel. Amikor először találkoztam velük, pont a Roadrunner United koncert DVD-jén hallottam a Pure Hatred dalokat, amit a Hatebreed énekesevél Jamie Jastával, a Fear Factory gitárosával, Dino Cazares-el, Andreas Kisser-el, a Sepultura gitárosával Adam Deuce-al, a Machine Head basszerosával és a Chimaira ex-dobosával, Andols Herrick-el adtak elő. A dal maga tömény, nyers zsigeri zúzdájával azonnali rajongóvá tett, és rögtön elkezdtem kutatni a banda anyagai után. És így vált gyakorlatilag a The Impossibility Of Reason lemez számomra az igazi Modern Metál lemezzé! Kb mondhatnám azt, hogy a 2003-as év Reign of Blood-ja volt. Semmi speciális líraiság, meg kísérletezés, hanem brutális, egyirányú kőkemény zúzdadömping! És mára 2023-ban hihetetlennek találom, hogy ez a lemez 20 év elteltével is igenis nagyon releváns a metalcore és modern metalosok körében. A banda 98-as alakulása óta kiadott egy Ep-t, a This Present Darkness néven, ami 2000-ben látott napvilágot, és 2001-ben kiadták a Pass Out Of Existence nagylemezt, bemutatva a zenekart. Az együttes ekkor már a Roadrunner Records-hoz igazolt, ahová folyamatosan kerültek be a friss és új bandák, mint a Trivium, Spineshank, Killswitch Engage, 36 Crazyfists. Igaz, a debütáló lemez nem hozott akkora sikert a bandának, de azért elkezdtek felfigyelni rájuk. A kiadó elkezdett morfondírozni azon, hogy felbontsák a bandával a lemezszerződést (volt már rá példa a Roadrunner-nél a death metal érában), illetve javaslatokkal bombázták őket, hogy milyen irányba kéne menniük, de a banda ezeket mind elutasította. Ezek után a banda majdnem 1 éven keresztül írta a következő sorlemezük anyagát, azzal a céllal és hozzáállással, hogy nem érdekli őket az irányvonal, olyan zenét fognak írni ami nekik tetszik, és a dolog ilyen egyszerű. A puszta negatívitás és a stresszhelyzetek szülték a helyzetet, ahogy hallgatom újra és újra a lemezt, meg ahogy nézem hozzá a a Dehumanizing Process DVD-t, amit később adtak ki hozzá, hogy a rajongók lássák hogy, és miképp készült ez a monstrum. A stúdiómunkálatokat egy garázsból átalakított stúdióban vették föl, szülővárosukban Cleveland-ben és a végeredményt 2003 Március 13-án hallhatta meg a nagyvilág. Még továbbra se hiszem el, és lehet ezzel csak ismétlem magam, de ha egy ilyen lemez csak úgy születik, hogy fel legyünk húzva, akkor engem szüntelenül, napi 24 órában kéne idegesítsen, hogy ilyen remekműveket kreáljak!(hehe)
Nincs üresjárat ezen a lemezen! NINCS! Az Impossibility of Reason a majdnem egy órás játékidejével odaszegezi a hallgatót és folyamatosan árasztja a tesztoterontól és adrenalintól bűzlő iszonyat súlyos dalokat. Remek riffek, igazán emlékezetes részek, amik azonnal megragadnak az ember fejében. Nem túlbonyolított dalszerkezetek, bár Andols Herrick, a zenekar dobosa azért igazán érdekes témákkal fűszerezte meg itt-ott a dalokat, hogy azért ne legyenek teljes mértékben egysíkúak. Mark Hunter, a zenekar énekese hengerlő és betonozó, magas üvöltéséből szinte sugárzik az agresszió és az a hozzáállás, hogy „Nekünk aztán rohadtul senki ne mondja meg, hogy mit csináljunk”, és ezzel maximálisan egyet is tudok érteni, mert magam is gondolkodóba esek, hogy egy külső személy miért akar minden áron belekontárkodni a zenészek alkotói szabadságába??? Még akkor is, ha a lemezkiadó alelnökéről van szó! Ő csak intézze a promóciót, a többit bízza az együttesre! Na lényegtelen… Ahogy a lemez rástartol a Cleansation-nel, az már egy azonnali hívószónak indul, hogy takarodás a moshpitbe, mert ez nem lesz piskóta! A hangzás az előző lemezhez képest sokkal letisztultabb és DÖG(!)-szerűen szólal meg, hogy nagyon sokáig minden zenekar ezt, vagy az As I Lay Dying hangzást kérte a stúdiómérnököktől. Azért persze észrevehető maradt, hogy a sampleres, Chris Spicuzza ide-oda berak egy-két érdekes elektronikus-indusztriális csodát, de egyáltalán nem viszi el a zenét atmoszférikus szintre, hanem minden dalhoz olyan elemet rak oda, ami a zenéhez passzol. A The Impossibility Of Reason dalt minden régisulis thrasher megirigyelhetné, és a Pictures In The Cold Room húzós groove riffjétől szabályos libabőr kerülget. Nagyon érződnek ezeken a dalokon, hogy groove, hardcore thrash és egy csipetnyi industrial került bele, de mindig azon kapom magam, hogy esszenciálisan, és mesterien vannak összerakva a dalok. Mark tiszta éneklése nagyobb teret kap, de nem annyira, hogy visszavesse a zene agresszióját és dinamikáját. Az utánuk következő favorit daltriumvirátusom a Power Trip/ Down Again/Pure Hatred igazi ékkövekként tündökölnek, mert a Power Trip és a Pure Hatred igazi istentelenül dühös és gyalázatosan betonozó dalok, köztük meg a Down Again inkább balladisztikus zongora intrójával üde színfoltnak tűnik ugyan a lemezen, de ez egyáltalán ne tévesszen meg! Nem… Ez a dal is ugyanolyan földbe döngölő mint a másik kettő, csak más perspektívából kell nézni. A Dehumazing Process féktelensége és spontán megállós témaváltakozásai fület kápráztatóak, és egy-két helyen jól hallhatóak a Fear Factory behatások. A Crawl lassú indulása ad egy igen ijesztő és néhol Sludge-os képvilágot, ahol még Mark hangja is inkább Crowbar-os próbálna lenni, igaz a saját vokál tartományán belül. Az utána következő Stigmurder viszont ismét visszaránt minket a thrashes, groove-os zúzdaorgiába és fojtogat minket a gondolat, hogy ezek hogy voltak képesek mindezt véghez vinni? De nem is akarom tudni a választ… Eyes Of a Criminal középtempós ritmusos riffje még most is ott cseng a fülemben és a Overlooked picivel komplexebb témája és zúzdássága továbbra is intenzív nyakfájdalmakat okoz nekem, mert ösztönösen megindul az ember amint meghallja a nótát. A végére meg jön a 12 perces Implements of Destruction, és itt a zenekar bevet némi muzikalitást is modernizálással ötvözve instrumentálisan, de olyan jól adagolva, hogy véleményem szerint (mert nekem is lehet) sok progbanda ezt a teljesítményt megirigyelhetné.
Természetesen a megjelenés után a lemez határozottan nagyobb sikert hozott a bandának, mint ahogy azt gondolták és a Roadrunner is végre elégedetten mondhatta azt, hogy a banda megtalálta azt amire szükségük volt és ez pedig az a céltudatosság. A magam részéről is azt mondom, hogy ez a lemez és alapjában véve a Chimaira letette a modern groove metal alapkövét ezzel a lemezzel és bátran oda tudom helyezni a Slipknot IOWA lemeze mellé, mint az egyik legdühösebb albumot, amit valaha hallgattam az életemben. Aki esetlegesen még csak most hall először a bandáról annak javasolni tudom ezt a lemezt, ha kell neki egy kis extra dinamika és agresszió. Azok, akik viszont régről ismerik, és szeretik, azok vegyék elő és bontsák szét a szobájukban lévő összes garnitúrát, mert ez a lemez körülbelül ilyen érzést ad, és fog adni még így 20 év után is.
