Dionysos Rising
Kiadó:
Hard / APM Music
Honlap:
www.davemartone.com
Sosem titkoltam, hogy a kanadai (és nem mellesleg részben magyar származású) Dave Martone az egyik kedvenc gitárosom. Annak idején (2006-ban) még egy interjút is készítettem vele, ami technikai okok miatt Túrisas néven jelent meg a hardrock.hu oldalon, majd mi is közöltük nem sokkal a blogunk indulása után (2008-ban). A neves bostoni Berklee School Of Music alumnusa (pl. Steve Vai és John Petrucci is odajárt) korai lemezein (Zone - 1999 és A Demon's Dream - 2002) valami olyan egyedi hangzású és atmoszférájú muzsikát játszott, amilyet sem előtte, sem azóta nem hallottam. Sajnos tőle sem.
Martone a 2007-ben megjelent "When The Aliens Come"-mal elindult egy kommerszebb irányba, ami rá egy évre hangzásban, kompozíciós szempontból is a "Clean" című albumánál teljesedett ki. Jellegzetes soundja, borult, olykor fúziós jazzbe hajló stílusa kezdett halványulni, majd idővel szinte már semmi sem különböztette meg a többi shreddertől, akik Satriani nyomdokán keresték a szélesebb körben learatható babérokat. Azóta nem is jelentkezett komoly szólóalbummal talán a 2015-ös "Niacimento" című akusztikus lemezt kivéve, amely elég felemásra sikerült.
Megint csak némi késéssel, de rátaláltam a hosszú hallgatás után 2021-ben kiadott legutóbbi lemezére. A szerénytelenül (vagy ötlettelenül?) "Guitar God" címmel megfejelt album inkább csak EP, hiszen mindössze 28 perces. Az ne tévesszen meg senkit, hogy 12 szerzemény van rajta, ezek egyike sem éri el a 3 percet - egyik másik a 2 percet is alig. Ez már önmagában sem túl bíztató.
Sajnos a dalokban gyakorlatilag alig ismerni rá arra a merészen kísérletező, szemtelen titánra, aki a második millennium környékén elképesztette a hallgatókat. A hangzás amolyan "12 egy tucat" metál shredderes, a számok kidolgozatlanok és nyúlfaroknyiak. Egy-két dalt kivéve (pl. a lemezt záró "Brazen Bastard"-ra gondolok) alighanem föl sem ismerném, hogy Martone penget. Szomorú ez, nagyon szomorú...
Tartuffe
