Dionysos Rising
Kiadó:
GEP Records
Honlapok:
www.iq-hq.co.uk
facebook.com/IQHQLive
Az egykor nagy népszerűségnek örvendő brit neo-prog mozgalom ernyedt, aszott porhüvelyében már alig pislákol az élet mécsese. Kevesen vannak az egykori úttörők vagy fáklyahordozók közül, akik még ma is aktívak, és még kevesebben, akik érzékeny műszerek nélkül is kimutatható életjeleket adnak magukról. Ezek közé tartozik az IQ, akik 44 éves (!) történetük alatt 13 albumot adtak ki, magyarul: nem hiperaktívak, de éppen ezért minden megjelenésüknek jelentése és jelentősége, azaz súlya van!
A tökéletesen helytálló névre keresztelt IQ kimondottan intelligens zenét játszik; olyat, amelyiknek kicsi, de elkötelezett rajongótábora van. Nem ők voltak a brit neo-prog vonulat legismertebb, legsikeresebb képviselői, de Peter Nicholls varázslatosan egyedi hangjának köszönhetően markáns, karakteres jelenségnek számítanak a szakmában. Az alapító gitáros, Mike Holmes ugyan nem egy Shrapnel-istállós shredder, de utánozhatatlan a hangulatteremtésben és Neil Durant billentyűs "hangfüggönyei" is cizellált, színes hátteret biztosítanak a szerzeményeknek.
Holmes az interjúkban arról számolt be, hogy jóval több számot írtak annál, mint ami a lemezen hallható, de az alaposan megválogatott, kb. 53 perces album így lett tematikusan és zeneileg igazán egységes. A tematikát Dylan Thomas, híres, 20. századi, walesi költő és prózaíró szolgáltatta az "And Death Shall Have No Dominion" (És a halál többé nem uralkodik) című versével, melynek ITT több magyar fordítása is olvasható. A lemez üzenete tehát valami olyasmi, hogy ha az ember itt, a földön rendelkezésre álló idejét a lehető legjobban kihasználja, akkor a halál nem uralkodhat fölötte.
A lemezen mindössze 5 tétel szerepel, mindjárt az indító "The Unknown Door" 22 percen keresztül hömpölyög, veri a lassú, de erőteljes hullámokat a hallójáratainkban. Ezt egy üdítő, lazán folkos, akusztikus szám követi, majd az album klipes nótája, a Pink Floyd-hangulatú "No Dominion". Nem nyitok vitát arról, hogy a kb. 12 perces "Far From Here" nemcsak az album, de az együttes hosszú és becses karrierjének egyik legjobb dala. Erősen "ügyeletes kedvenc" gyanús. A lemezt záró "Never Land" pedig tanítani való progresszív nagyepika.
Nekem még mindig a 2014-es, dupla "The Road Of Bones" az etalon, de ez a kiadvány nem sokban marad el tőle. Nyilván kell hozzá hangulat és türelem, de ezt a műfajt most rajtuk kívül alig-alig műveli valaki ilyen magas szinten (ha egyáltalán).
Tartuffe
