rattlead.hu
A szeghalmi Mudfield gyors egymásutánban, 2019 és 2021 között három nagylemezzel jelentkezett. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már az első korong, azaz a Sárrét idején megismerhettem az ötöst, és azóta figyelemmel is kísértem őket. Az ország délkeleti szegletéből, ebből adódóan számottevő logisztikai hátránnyal, az esélytelenek nyugalmával indult a történet, mely gyorsan felfutva odáig jutott, hogy a srácok határainkon belül lényegében bárhol képesek egy-egy életképes önálló koncertet összehozni. Talán a zenekar tagjai nem sértődnek meg emiatt, de aki magyar nyelvű rock/metalban utazik, és ezzel a zenével ráadásul még a közönséget is képes megszólítani, óhatatlanul megkapja a jól bevált Tankcsapdás hasonlatot. A Mudfield esetében viszont szerintem ez végképp nem állja meg a helyét; Máté dalszövegei ugyan elérik a szélesebb közönségréteg ingerküszöbét, refrénjei pedig szintén gyorsan utat találnak az emberhez, a zenei oldalnak azonban semmi köze a debreceni trió muzsikájához. A sárréti ötös modern rockzenében utazik, ami nevezhető akár naprakész metalnak is – a srácok figyelemmel kísérik a nemzetközi aktualitásokat, és tisztában vannak vele, hogy egy nóta a 2024-es sztenderdek alapján pontosan mitől is dörren meg. Amilyen gyorsan követte egymást az első három anyag, most épp annyit – közel három évet – kellett várni a folytatásra.
A Fehér zászló azonban nemcsak emiatt rendhagyó darab a zenekar diszkográfiájában, hanem azért is, mert ez most egy kísérletezősebb anyag, sőt ennek a jellegnek némiképp ellentmondva a maga bő félórájával egyúttal az eddigi legrövidebb is. A lényeg persze nem a lemezhosszon, hanem a kísérletezős, pontosabban kísérletezősebb megközelítésen van. Nos, különösebben nem kell megijedni, a Fehér zászló nem akar a Mudfield Connector: 567 lemeze lenni, azonban a zenekar határait az egészséges mértéken belül maradva mégis sikerült kijjebb tolni. A másik végéről megfogva a dolgot, azt sem jelenthetjük ki, hogy az első három lemez dalai tetszés szerint cserélgethetők lennének az egyes korongokon, de a Sárrét-Kelet népe-Szörnyeteg lemeztrió számomra mégis egységes egész. Ahogy az előző lemez kapcsán utaltam rá (itt), a srácokban megvan az a képesség, hogy dalaikkal nemcsak a saját generációjukat, hanem egy jóval szélesebb közönségréteget is meg tudnak szólítani. Ezen adottságuk generátorai pedig Máté dalszövegei, melyek mögé nem feltétlenül kell mögöttes tartalmat vizionálni, de esetenként több síkon is értelmezhetők, miközben ragadnak-tapadnak a refrének. A megingathatatlan felállás és a stabil stúdiós (No Silence), illetve kiadói (Keytracks) háttér pedig lehetővé teszik, hogy a portfólióba negyedik nekifutásra némi kísérletezés is beleférjen. Ezek közül a leginkább szembeötlő a lemez közepe környékén keresendő, atipikus ritmizálású Caramba, ami a címéből eredően nem árul zsákbamacskát. Az alternatív rockos Üveghegy és a záró, akusztikus Osztályrészem további kitekintések egy-egy újabb irányba. A nyitó hármas, vagyis a post grunge-os, nu metalos gitárokkal felvértezett címadó, a bevezetőjével és riffjeivel az ezredforduló környéki Soilwork-ot felidéző Beteg madár, illetve a tempósabb, modern metalos L.U.C.I.F.E.R. a zenekar különféle árnyalatai, de mind vérbeli Mudfield darabok. A melodikus szólóval feldobott Néma árnyék zeneileg a Beteg madárral állítható párba. A Késdobáló és az Óriások akár az első Mudfield lemezen is szerepelhettek volna, Máté énekdallamai ezekben a szerzeményekben a korai időszak dalait juttatták eszembe. A jelzés értékkel extrém vokálokat is bevető Gondvesztő pedig élőben fog igazán megdörrenni.
Objektíve nézve a dolgot, a Fehér zászló a sokszínűsége ellenére – vagy talán épp amiatt – az eddigi legerősebb Mudfield korong. Nekem azonban egyelőre a Kelet népe marad a kedvencem, bár ebben az is vastagon benne van, hogy az ottani daloknak éveik voltak arra, hogy hozzám nőjenek…
