Hard Rock Magazin
Ha jól számolom, utoljára 17 éve, 2007-ben láttam élőben a Theriont a megboldogult Petőfi Csarnokban – ami lássuk be, nagyon régen volt –, ezért éppen ideje volt újra megnézni Christofert és csapatát. Tegyük gyorsan mellé, hogy valamiért – amit ma már magamnak sem tudok megmagyarázni – a ’Gothic Kabbalah’ környékén elvesztettem az érdeklődésemet irántuk, és ennek szikráját csak a ’Leviathan’-trilógia tudta újra lángra lobbantani. A 3 lemez hangulata, zeneisége teljesen magával ragadott, újra felfedeztem magamnak ezt az egyébként nagyon különleges és egyedi csapatot.
A bemelegítő szerepét egy friss formáció kapta meg. A finn Satra első nagylemeze pár héttel ezelőtt jelent meg ’Sand Of Time’ címmel. Zeneileg magukat szimfonikus metálnak definiálják, ami nem nagyon áll távol az igazságtól.
Friss csapat lévén, akiknek valószínűleg ez az első komolyabb turnéja, még van mit tanulni a színpadi megjelenésről.
Kicsit megilletődve jöttek fel a színpadra és kezdtek bele szettjükbe, kiállásukban pedig inkább hasonlítottak egy gimis csapatra, mint egy, a világ meghódítását tervező elszánt formációra.
A dalaik viszont pont olyan semmitmondóak és unalmasak voltak számomra, mint a színpadi jelenlétük. Szerencséjükre azért a közönség nagy része jól reagálta le a látottakat, így mosolyogva, elégedetten távozhattak.
From The Night / Sand Of Time / Travellers / Stars / Secret Place / Shadow Engine / Scarecrow / Golden City
Kicsivel több mint fél órát kellett várni a Therion koncert kezdetéig, így bőven volt idő jól szemügyre venni a merchandise pultot, ahol nem volt túlkínálat a portékából, de annak a pár holminak tisztességesen megkérték az árát. Korábban minden koncerten vettem magamnak valamit, ezzel is támogatva a zenekarok további működését, tudva, hogy ez az összeg többnyire valóban a zenekarhoz kerül és nem kell nekik belőle lesarcolni. Sajnos a jelenlegi árak már túllépik az ingerküszöbömet, így egy gyors szemrevételezést követően lesütött fejjel inkább továbbálltam.
Érkezéskor meglepett, hogy a kisebbik sátorban kapott helyet az esemény, mert úgy gondoltam, több embert vonz ma a Therion. Emlékeimben még a közel telt házas PeCsa-bulik élnek, ahol szó szerint küzdeni kellett az első sorokért. Mindemellett örültem is, mert az a tapasztalatom, hogy jobban szólalnak meg a bulik a Blue Stage-en, ami be is igazolódott, mert már az első pillanattól szépen, kiegyensúlyozottan szólt a zenekar, egy ilyen sűrűn hangszerelt zenénél ez elengedhetetlen. Így hamar rá tudtam hangolódni az estére.
Pontosan nem számoltam össze, de talán a negyedik Therion-koncertemen lehetek túl, amelyekből úgy érzem, hogy ez a mostani volt a legerősebb. Érzésem szerint a ’Leviathan’-trilógiával Christofer újra visszatalált arra az ösvényre, amelyen a ’Lemuria’-‘Sirius B’ páros idején járt.
A zenekar koncertjei mindig sajátos hangulatúak voltak számomra, mert a zenéjük is nagyon különleges és semmihez sem fogható. Ebből kifolyólag talán emelt volna a színvonalon, ha nemcsak fellépő ruhákkal, hanem színpadi díszlettel is rá tudnak erősíteni az atmoszférára.
Sajnos ennek valószínűleg anyagi akadálya volt, ami azért is sajnálatos, mert ha lenne igazság a zenei színtéren, akkor a Therion egy sokkal magasabb polcon foglalna helyet, mint a jelenleg jól futó, popzenei alapra felépített viccbrigádok többsége.
Szerencsére a zene sodrása magával tudott ragadni annyira, hogy az első dal után már nem is érdekelt a látvány, mert csak a hallottakra koncentráltam. A nemrégiben visszatért Lori Lewis mellett Rosalia Sairem és Thomas Vikström alkották a vokalista szekciót, akik káprázatosan énekelték végig a valamivel több mint két órát.
Mindhármójuknak megvolt a maga szerepe, hol előre tolva, hol pedig hátrébb lépve a dal felépítésétől függően. Christofer Johnsson mellett Christian Vidal pengette a hathúrost pofátlan lazasággal és eleganciával. Élmény volt hallgatni élvezettel teli játékát.
A doboknál Sami Karppinen alapozott, a basszusgitárnál pedig egy igazi viking forma, Christopher Davidsson, akinek nemcsak a hangszeres játéka volt remek, hanem remek háttérvokáljával is meg tudta támogatni az énekes szekciót.
A legnagyobb örömöt nekem a régebbi klasszikusok mellett a ’Leviathan III’ Ruler Of Tamag című dala jelentette. Számomra a valaha született legjobb Therion-dalok egyike, amelynek sorait Lori Lewis elképesztő meghittséggel énekelte el.
A jól felépített és végig izgalmas műsor csak a Mon Amour, Mon Ami és a La Maritza kettősénél ült le egy kicsit, amely dalok helyett el tudtam volna képzelni jobb választást, de még így is egész este megmaradt a libabőr.
Tulajdonképpen a ’Theli’ utáni időszakból kaptunk egy remek dalcsokrot, amit csak azért nem neveznék best ofnak, mert én még tudtam volna válogatni bőven a fogamra való csemegékből.
A Therion ma már egy intézmény. Az elmúlt közel negyven évben többször bebizonyították, hogy amellett, hogy ott bábáskodtak a szimfonikus metál megszületésénél, azóta sem játssza ezt tőlük jobban senki. Sajnálatos módon nemcsak nálunk, Európa legnagyobb részén is visszaesett a népszerűségük, így még az sem elképzelhetetlen, hogy most jártak nálunk utoljára, mivel a jövőben már nem az öreg kontinens lesz a fő célpontjuk. Nagyon sajnálnám, ha így lenne.
The Blood Of Kingu / Ruler Of Tamag / Birth Of Venus Illegitima / Tuonela / Twilight Of The Gods / Mon Amour, Mon Ami / La Maritza / Leviathan / Asgård / Morning Star / Black Diamonds / Ginnungagap / Litany Of The Fallen / The Siren Of The Woods / Aeon Of Maat / Lemuria / Sitra Ahra / Quetzalcoatl / Eye Of Algol / Son Of The Staves Of Time // The Rise Of Sodom And Gomorrah / To Mega Therion
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Török Tamás
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
