rattlead.hu
Fejben már a hajóra szállás előtt eldöntöttem, hogy 3 szabályt mindenképp betartok, hogy minél jobban és fájdalom mentesebben menjen a fesztivál. 1. Szedem a vitaminjaimat, ami már tavaly is bejött. 2. Nem erőltetek semmit, ha álmos vagyok, alszom. 3. Ha tudok, eljutok a konditerembe reggel egy kicsit mozogni (és ha már ott vagyok, kihasználni a szép nagy zuhanyzót). Ezt a három pontot végig következetesen be is tartottam, utólag azt kell mondjam, megérte.
Éppen ezért a második napom tökéletesen kezdődött: semmi fejfájás, sikerült aludnom 5 órát, ami nálam olyan közepesnek számít, és 7-kor már a konditeremben voltam, ahol a Dynazty egyik gitárosával edzhettem. Ezután következett egy kiadós reggeli (a képeken azt hiszem, jól látni, hogy elég nagy a választék, mindenki talál magának valamit), majd a kabinba visszafelé menet konstatáltam, hogy kinyitott a merch bolt is, amit a nagy, díszes ebédlő egyik szárnyában rendeztek be.
Itt álljunk is meg egy pillanatra, mert a hajón megér egy misét a merchhelyzet. A 70 000 Tons of Metal saját merchcuccaival nem szokott gond lenni, mert a hajón több helyen is kaphatóak, elég egyszerű hozzájuk jutni. Az együttesek cuccaival kapcsolatban viszont már nem olyan könnyű a helyzet. Mindig a második napon reggel 7-kor nyit a bolt, de a fanatikusok már hajnal óta sorban állnak. Aztán kapnak egy számot, és a hajó képernyőin folyamatosan látni, hogy mondjuk most a 100 és 200 közöttiek jönnek. Én csak a reggelim után kószáltam véletlenül arra, és azt sem volt egyszerű kideríteni, honnan szerezzek számot. Végül egy elég szigorú hölgy a kezembe nyomott egyet, ami a 263-as volt, és elmondta, hogy elég visszamennem 1-2 óra múlva. Ettől megnyugodva elmentem egy kicsit sétálni, kávézgatni (a Starbucksban még mindig nem tudnak kávét főzni, pedig ez az egyetlen feladatuk), és még épp időben visszaértem, hogy bejuthassak a bejáraton – ami után még legalább egy óra várakozásba telt, mire tényleg oda jutottam, hogy rendelhetek is, ami elég gyenge teljesítmény. Mondjuk ennek többek között az is az oka lehetett, hogy az egyik kollegina akkor futott be épp, amikor a sor közepén álltam, vagyis olyan 3-4 órás késéssel. A nap poénja keretében valaki meg is kérdezte tőle, hogy azért késett-e, mert dugóba keveredett 
Aztán a hülye merchvásárlási rendszer tovább eszkalálódott: egy papírt nyomtak a kezembe egy ceruzával egyetemben, amire a sorban araszolva, a távolról megtekintett pólók számát és méretét kellett felírni, hogy amikor sorra kerülök, csak átnyújtsam az eladónak, aki pikk-pakk összegyűjtötte nekem a 3 pólót, amit kinéztem. Megvettem a szokásos 70 000 tons-pólómat, egy The Halo Effect pólót és egy direkt a hajóra készített, 200 példányszámban kinyomott Legion of the Damned-shirtöt – aminek ugye az a pikantériája, hogy a banda végül nem játszott a hajón, így mindenképp meg akartam venni. Boldogan vágtattam a fizetés felé, de azért itt is volt egy csavar: az eladó átadta a cuccaimat a hajó egyik alkalmazottjának, és ő ütötte be a végösszeget, amit szintén az eladótól kapott meg. Na de itt újabb hibát követtem el: még kiszúrtam valamit, amit az óbarocki kvíz ajándékának szántam, és hozzá akartam csapatni a pólóimhoz, de persze azt nem lehetett. Elő kellett keríteni az eladót, ő kiszámolta újra az árat, és csak aztán jöhetett a megkönnyebbült fizetés. Ilyen nehezen még sosem engedték, hogy fizessek bármiért is. Egyébként a 3 póló összesen 110 dollárt kóstált.
A bénázásnak és a sornak köszönhetően le is maradtam az első, aznapra betervezett koncertemről, ami a Nanowar of Steel lett volna a fedélzeten 10-kor, de később ezt pótoltam – majd kiderül, érdemes volt-e. Helyette a Rising Steelre estem be, és a francia power/heavy metal harcosok nagyon meggyőző produkcióval rukkoltak elő a gyér számú közönség előtt. Nyilván ez egy nagyon jó alkalom volt a srácoknak, hogy egy kicsit promótálják magukat, és az énekes különösen kitett magáért, aki az Angel Dust egykori torkára emlékeztetett. Van bennük potenciál, elsőre is befogadható, dallamos zenét játszanak a klasszikus heavy-bandák nyomdokain, de Fürj Jani biztosan többet tudna erről mesélni. Mindenesetre sokat elárult róluk, hogy azon kevesek közé tartoztak a hajón, akiknek még molinójuk sem volt.
A hajó belső bugyraiból irány a fedélzet, mert a nap első igazán várt koncertje, vagyis a Lich King következett. Mint korábban írtam, a brigád a Legion of the Damned helyére ugrott be, és az énekes ejtett is pár szót arról, mennyire utolsó pillanatos volt a beugrás: a hajó indulása előtt két nappal kérte el magát a főnökétől, hogy koncertezni menne a bandájával. Ez egy komoly lehetőség volt a Lich Kingnek, és éltek is vele: iszonyú energiákat mozgattak meg a színpadon és látszott rajtuk, hogy a koncert minden pillanatát élvezték. Jól szólt a fedélzeten a klasszikus amerikai thrash/crossover, volt természetesen Black Metal Sucks, és életemben először láthattam a közönség soraiban egy igazi CSATAKÖNTÖST (lásd kép). A Lich King nálam csillagos ötöst kapott erre a produkcióra!
Ezután számomra másfél óra szünet következett, mert semmi izgalmasat nem találtam a fellépők között, ami pont jó volt egy kis napon heverészésre és egy laza ebédre. Közben azt is sikerült kisakkoznom, hogy a Graceless helyett az Ariont nézzem meg, mert máskor majd nagyobb színpadon láthatom a Gracelesst, és jól döntöttem: az Arion igazi finn heavy metalt játszó banda, sok-sok energiával, rengeteg dallammal és pörgős színpadi produkcióval. Fel is került gyorsan 2-3 számuk a Spotify-listámra.
Az Arion kellemessége után egy kakukktojás jött, a Threshold. Őket már jó előre kinéztem, mert a 70 000 Tons of Metal Spotify-listán lévő egyik számukra totál rákattantam. Na persze ezt most nem játszották, de ettől függetlenül hihetetlenül minőségi szórakoztatásban volt részem. Elsőre kicsit erőtlennek és fáradtnak tűnt a produkció, de vélhetően inkább csak nekem kellett jobban ráhangolódnom a progressive metaljukra, mert a műsor harmadától már nagyon lelkesen vigyorogtam. Nem vagyok nagy prog rajongó, de a srácok annyira profin zenéltek, hogy már csak a tudásuk miatt is le a kalappal előttük, és valami hihetetlen módon megnyugtatták a thrashen nevelkedett idegeimet. Jó volt rájuk nézni és befogadni ezt a kellemes, leülős zenét. Igen, ilyen zenéket általában az ember apja szokott szeretni, de nekem a Threshold most ugyanolyan csemege és üde színfolt volt a felhozatalban, mint tavaly az Oceans of Slumber. Ez is öt csillag!
Persze azért az én idegeim sincsenek kötélből, a Threshold után azonnal borzolást igényeltek, és erre tökéletes eszköznek bizonyult a Nervosa. A koncert nagyon nyögvenyelősen indult, többször is meg kellett állniuk technikai problémák miatt (állítólag új volt a színpadok technikáját szállító cég), de mihelyt minden helyreállt, a csajok lehengerlő előadással rukkoltak elő. Eddig nem különösebben hittem a Nervosában, azt hittem, csak nagyobb a füstje, mint a lángja a bandának, csak azért, mert csupa csaj alkotja, de ezt most ünnepélyesen visszavonom. Iszonyú szigorú szettet nyomtak, tényleg nem lehet őket félvállról venni, most már nem csak alanyi jogon jár nekik az elismerés, hanem a teljesítményükkel is rászolgáltak nálam. A Perpetual nagyot szólt a koncerten, és az is elmondható általánosságban, hogy élőben sokkal hatásosabb az egész produkció, mint lemezen. Az új dobos, Gabriella nagyon kitett magáért, iszonyatosat kalapált a háttérben, pedig még csak ez volt az első fellépése a bandával. Soha rosszabb bemutatkozást! Én csak egyetlen apróságot kérnék a lányoktól: kicsit kevesebb nyelvnyújtogatás több lenne, a sok nyelvlóbálással kicsit komolytalanná teszik az egész produkciót.
Újabb koncert, újabb műfaj, de hát ez a hajó erről (is) szól. A Grave Diggert főként abból az indíttatásból néztem meg, hogy hátha megjelenik Hansi a Blind Guardianből a színpadon, hogy beszálljon a Rebellion alatt, ahogy tette azt a Wackenen a Van Cantóval együtt (akik szerencsére nem voltak itt), de mint később kiderült, erre hiába vártam. Már a koncert elején elhangzott, hogy ez egy old school szett lesz, de sajnos én ezt értelmezni sem tudom, mert nekem minden old school, amit a GD csinál. Éppen ezért nem is minősítem az elhangzottakat, elvégre nem vagyok a banda szakértője, legyen elég annyi, hogy egy sör mellett egész szórakoztató volt a koncert, amin sokat dobott, hogy a nézőtéren jó páran felfújható kardokkal és buzogányokkal készültek az eseményre. A legjobban az állítólag rendkívül punkos Witchhunter tetszett, de azt hiszem, én most egy időre kigravediggereztem magamat, míg ha John Qauil kolléga ott lett volna, vélhetően megnyalta volna mind a tíz lábujját örömében.
A következő előadó azonban már inkább az én ízlésem volt, ami nem más, mint az Unleashed. Az első szettjüket a fedélzeten játszották, a lemenő nappal a háttérben, szóval elég hangulatos volt a körítés, főleg, hogy összebarátkoztam a nevemnek köszönhetően egy montenegrói pincérrel, aki onnantól rendesen mérte a rumot a koktéljaimba, amitől csak még élvezetesebb lett a koncert. Ami az Unleashed illeti, nagyon szigorú koncertet adtak, sok régi számmal megspékelve, amit nagyon értékelt a közönség. Ám a Hammer Battalionnál nem volt elég lelkes a nézősereg, így az énekes alaposan lecseszett mindenkit valahogy így: „Nagyon sokat utaztunk ezért a koncertért, ahogy ti is. Szóval rohadtul hallani akarom, hogy üvöltötök!” Természetesen senki sem mert ellentmondani neki. Jó kis death metal szólt a csillagos ég alatt, ez volt a nap egyik fénypontja számomra.
Az Unleashed után újabb merész stílusváltás, ugyanis a brazil Angra volt a következő célpontom a színházteremben. Nem tudom, hogy a brazilságuknak volt köszönhető-e, de jó 20 perces késéssel kezdtek, de megérte a várakozást. Nagyon jó hangulatú, felszabadult koncertet adott az általam korábban nem ismert banda, talán csak két apróságot említenék negatívumként: az énekes, Fabio Lione nem szól valami meggyőzően, az albumokon sokkal élvezhetőbb a hangja, illetve a kongás srác jelenlétét nem nagyon értettem. Inkább tűnt úgy, mint aki csak bulizni meg tekeregni jött a színpadra, mert a hangszereihez nem nagyon ért a koncert közben. Viszont cserébe a20-as évei elején járó dobos nagyon odatette magát, élmény volt nézni a játékát. Összességében jó kis koncertet adott az Angra, talán csak annyi kifogásom lehet még a zenéjükkel kapcsolatban, hogy túl sok Helloweent hallgathattak anno, de ma este ez is belefért nálam.
Ezután a Lord of the Lost következett, ami megint 180 fokos fordulat volt zenei szempontból, de sokkal közelebb állt a banda hozzám, mint az Angra, bár csak a hajó előtt ismertem meg őket. Ahhoz képest, hogy a zenekar kilóg a hajó mainstream választékából, szép számú közönség jelent meg az első szettre, és a német srácok nem is okoztak csalódást. Nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire örülnek, hogy végre játszhatnak a hajón, és szabályosan felszántották a színpadot ezt bizonyítandó. Üvöltött róluk, hogy meg akarják mutatni, mit tudnak, és ennek nem lehetett más a vége, mint egy fergeteges buli. Nekem mindössze a One Last Song elmaradása miatt lehet hiányérzetem, egyébként erősen hajlok arra, hogy ők adták a nap partiját.
Mire vége lett a bulinak, mér este 9-nél jártunk, ezért úgy döntöttem, hogy kihagyok pár koncit és alszom egy rövidkét, hogy bírjam az éjfeles Sodomot. Na ilyenkor jön jól hogy az embernek ott a kényelmes ágya a kabinban. Szóval gyors vacsi, aztán 2 óra alvás, és már sörrel a kezemben várhattam a Sodom első fellépését a fedélzeten, a csillagos ég alatt.
A Sodom mindkét szettjével valami különlegeset akart nyújtani a rajongóknak, így az első koncertjükön rögtön egy old school válogatással készültek, mutatom:
- An Eye for an Eye
- Electrocution
- The Crippler
- Jabba the Hut
- Proselytism Real
- Wachturm
- Blasphemer
- Sodomy and Lust
- Leave Me in Hell (VEnom feldolgozás)
- Equinox
- Let’s Fight int he Darkness of Hell
- Bombenhagel
Nos, ez tényleg old school szett, és az Eye for an Eye nagy kedvencem például, de ez talán már nekem is túl old school, a számok felét nem is ismertem, így a vége felé elszivárogtam, hogy pont odaérjek az egyik legnagyobb kedvencem, a Dynazty koncertjére, így sajnos a Bombenhagelről lemaradtam.
És akkor a nap utolsó koncertje, Dynazty: már sokszor, sok helyen leírtam, hogy szerintem a Dynazty lehet a következő, stadionokat megtöltő heavy metal banda, hiszen minden adott náluk ehhez. Hatalmas hajkoronák, női és férfi bugyikat leolvasztó énekes, fülbemászó dallamok, azonnal megragadó refrének, lendület és vagányság – ám úgy tűnik, mindennek még nem ért el ide a híre ide, a hajóra, mert a színházteremben jó ha fél ház várta a bandát a kezdéskor, bár később azért jó háromnegyed ház azért kialakult.
Ez viszont egyáltalán nem szegte kedvék a svéd amorózóknak, és ahogy a Lord of the Lost, ők sem felejtették megemlíteni, hogy régi vágyuk volt a hajón szerepelni. Látszott rajtuk, hogy bizonyítani akarnak, mert rangnak tartják, ha egy banda a 70000 tonnán léphet fel. El is hozták magukkal a legnagyobb slágereiket, amiket a magyar közönség is már kívülről fújhat, hiszen az utóbbi időben meglehetősen sokat jártak nálunk a srácok.
A Dynaztynak köszönhetően ezúttal jóval később, fél 3 körül kerültem ágyba, és azt kell mondjam, minden percét élveztem a napnak, egy pillanat üresjárat sem volt benne, nem csoda, hogy azonnal beájultam az ágyamba, amint lehetett.
Hogy kialudtam-e magamat másnapra (aznapra)? Ez hamarosan kiderül a sorozat következő részéből, ahogy az is, hogy melyik énekessel szürcsölgettem a kávémat a Starbucksban reggel.
