Fémforgács
Második nagylemezét okádta ki magából így az év elején a 2013-ban indult Contaminated nevű ausztrál death metal horda. Nem volt egyszerű út eljutniuk idáig, hiszen a kezdetekben csak Lachlan McPherson (Derailment, Rawhead) egyszemélyes projektjeként indult, aki mellé szépen, fokozatosan szivárogtak be további zenészek. A 2017-es Final Man idejére már minden készen állt egy remek halálfém világra szabadításához, ennek eredményét egy egészen pofás borítónak köszönhetően én is meghallgattam párszor annak idején. Innen volt ismerős a banda neve is a promó áradatban, ha már a mostani képi megjelenítés nem sikerült annyira érdekesre, inkább zavaróra. Persze egy death metal zenekar esetében ez nehezen számon kérhető, főleg, ha egy zenekar alapvető céljának azt tűzte ki, hogy a stílus legszebb hagyományain keresztül csepegtessenek brutalitást és agressziót a lelkünkbe.
Az jól hallható, hogy a formáció nem pihenéssel töltötte a hosszú kimaradást a két anyag között, mert minőségben egyértelmű ugrásról beszélhetünk. A Final Man kissé homályos, atmoszférikus, kriptaszökevény tónusából nagyon sok eltűnt, helyette a szimpla, elsőre roppant puritánnak tűnő mészárlás marad. Ennek a tisztulásnak megvannak az egyértelmű okai, melyek akár tudatosak is lehetnek, ha az album egyetlen laza koncepciójából indulunk ki. Persze nem űrbéli manók epikus csatájáról van szó, hanem az “elgurul a gyógyszer” effektusról, amit a banda be szeretne mutatni. A dalok alapjait olyan történetek szolgáltatják, amikor hétköznapi emberek agyában kattant át a bizonyos kapcsoló egy rossz pillanatban, ennek következtében pedig valami kegyetlen bűntényt követnek el. Minden morbid és bizarr, térdig gázolhatunk a kiömlő vérben, amit a bennünk szunnyadó állat ontott ki áldozatából. Nem leszünk híján ennek megfelelően kegyetlen robbanásoknak, gyomorforgató cammogásoknak és természetesen állatias hörgéseknek sem. Egyértelműen a 90-es évek amerikai vonala tarol (Incantation, Rottrevore, Obituary, Cannibal Corpse), azonban megszólalás terén nem kívánnak annyira “retró” zenekar lenni.
Minden súlyosan és pontosan szólal meg, a vokál pedig torokmetszett mivolta ellenére jól érthető. A vad, underground hangulatot árasztó mészárlás során mindezek ellenére nem felejtik el azt sem, hogy egy közel 40 perces anyaghoz szüksége van a hallgatóságnak néhány mankóra, amivel el tud botorkálni végső nyughelyéig. A Celebratory Beheading esetében ezek rövid kiállások, meglepő pendítések és lassulások képében érkeznek, valamint néhány dalban egészen gyomorforgató, fojtogató monotóniával is találkozhatunk. A sok pozitívum mellett természetesen akadnak olyanok is, amit egy okoskodó hobbifirkász másképp oldana meg. A 40 percet még a jó dalok ellenére is sokallom ebből az intenzív zenéből az ötlekek ellenére is.
Talán a zenekar a hosszúra nyúlt pihenőt kívánta kompenzálni ezzel a maratoninak mondható tortúrával, de lehet, hogy pár dalt jó lett volna későbbre tartalékolni. Főleg, hogy akadnak hullámvölgyek a produkcióban. No nem hallgathatatlan és zseniális dalok között nyílik az olló, csupán a jó és a nagyon jó között, ami akkor is érzékelhető. A lemez közepén található, 3-4 perces tételek hálójába zárt Final Hours például egészen képes kizökkenteni a hangulatból, még ha önmagában nem is rossz darab.
A Contaminated friss kiadványa az első old school death metal lemez volt, amit idén meghallgattam és már most megerősített abban, hogy a műfaj a háttérbe szorulása ellenére kifejezetten virágzik már hosszú évek óta. Meglehet, hogy új alapműveket nem kapunk, nem is lehetne a kitaposott úton már nagyon semmit sem változtatni úgy, hogy ne veszítse el saját lényegét, identitását ez a réteg, de folyamatosan tud kitermelni olyan anyagokat, amik 30 évvel ezelőtt megjelenve megkerülhetetlen klasszikusoknak számítanának. A Contaminated biztosan ott lenne a 90-es évek kedvencei listák középmezőnyében…
