rattlead.hu
Egy újabb kihívás, aminek áldozatául, vagy inkább mártírjául estem, ugyanis Coly felhozott egy ötletet, hogy ajánljunk egymásnak olyan zenekarokat, akiktől még a BÜDÖS ÉLETBEN!!! nem hallgattunk semmit, de nyitottak vagyunk az ajánlásra, hogy mely lemezekkel kezdjük meg a kalandozásainkat, vagy jobb esetben nálam a kínzásokat… De majd kiderül a cikk végén!
Első kihívásom az amerikai Manowar együttes, akiket egy picikét taszítónak találtam mindig is, tekintve a megjelenést, a rájuk aggatott true metal kifejezést és a legutóbbi időkben a Hellfest körüli fiaskó és az ex-gitárosuk gyermekpornó miatti lesittelését. Ezek után vajon mennyire volt kedvem belehallgatni a zenéjükbe? Semennyire! De tekintettel arra, hogy ennek a kihívásnak a részese lettem, megropogtattam a nyakamat, megkerestem és elkezdtem hallgatni azt a lemezüket, amit Coly ajánlott, a debütáló Battle Hymnst. Az első dolog amit alaposan lecsekkoltam, az a borító: Tök jó az ókori Római Birodalom sas szimbóluma, de amikor jobban szemügyre vettem, azon kaptam a fejem hogy a sasnak hasizmai vannak… Oké, már a kimaxolt maszkulinitást a borítóra is rábiggyesztették! És pont a Birodalmi Sasra! Itt egy picit elgondolkodtam ezen, tekintettel arra, hogy nagyon is szeretem az ókori történelmet és filozófiát és hadviselést, ezért ezt nem kicsit éreztem merésznek! Persze anno láttam képeket a Manowar együttesről, hogy úgy néznek ki, mint négy Conan a barbár és igyekeznek úgy feszíteni, mint valami félistenek, de erre mondom azt, hogy zenére kéne koncentrálni, nem pedig a megjelenésre (ez még a glam bandákra is vonatkozik)! A zenét illetően az első kiadást szedtem le, hogy jobban megpróbáljam megérteni az akkori lemezproduktumot és hogy a zenekar hogy állt hozzá az első lemeznél a hangzáshoz. Erre egyből megkaptam a válaszomat. Elég naivan! Habár a lemezt jól fogadták, minden bizonnyal voltak olyan mint ÉN, akik ezt a lemezt nem feltétlenül neveznék überszuperbrutáljó heavy metal lemeznek. A hangzásnál két különösen fontos pont csapta ki nálam a biztosítékot:
1. Alig hallani a lábdobot. Nyilván az újra kiadott verzión jobban hallani, hol zakatol a lábdob éppen (már ha azt lehet zakatolásnak nevezni), de az első kiadásban olyan szinten hátul kullog, hogy csodálkozom, egy banyatankos vén nyugger nem üvöltött rájuk, hogy ne tartsák föl!
2. A basszusgitár… Joey DeMaio basszus sávjai olyan szinten elől vannak, hogy szó szerint és negatív értelembe véve is erotikusan hatnak, ergo, b***ák a fülemet! Arról ne is beszéljünk, hogy bizonyos helyeken indokolatlanul is rá van téve a torzítás, mint például a Dark Avenger dal kezdésénél, ráadásul indokolatlanul meg is nyújtja és rátesz még valami phaser effektet, aminek pláne semmi értelme. A Wiiliam’s Tale basszus szólóról ne is beszéljünk… Az komolyan a nettó fölöslegesség esszenciája… Ha jól olvastam, akkor ő a banda főnöke és már producere is, ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ő egója szerint ugrál a zenekar! Már a kezdetektől! A producer helyében, én bementem volna felvétel közben egy kalapáccsal és szétvertem volna az effekteket és megmondtam volna neki hogy SOHA TÖBBET!
Ennyi negatívum mellé még hozzátenném a dalok összetételét is. A Death Tone inkább hard rocknak hangzik, mint metálnak, a Manowar pedig egy kicsit punkosabb beütésű vidám nótának. A Battle Hymns-nél pedig előjött az a hiba, amit ugyan nem nagyon mondunk hibának, de ha az ének elcsúszik a tisztgitárrésztől, én attól a falat tudom kaparni, sőt akár le is bontom!
Ennek ellenére azért vannak rajta a füleimnek teljesen korrekt dalok és el kell ismernem, hogy Ross the boss egy remek riffgitáros, Eric Adams pedig egész korrekt énekes. Szerintem ők ketten viszik leginkább ezt a lemezt. A Metal Daze egy igazán tetszetős nóta, bár nem vagyok nagy híve annak, hogy éltessük és Istenítsük a metált, mert fölösleges. A másik nagy kedvencem a Shellshock, aminek kezdő gitárriffje egyszerű de nagyszerű. A hangzás lehetne egy picivel harapósabb, de nyilván 82-ben még nem voltak olyan jó erősítőfejek. A Dark Avenger fölösleges basszus intróját leszámítva, egy egész jó Black Sabbath-os iheltésű nóta, amit én plusz pontnak fogadok el.
Első szűz füles hallgatásomra a Battle Hymnst ímmel-ámmal nevezném egy korrekt lemeznek és még későbbi újra kiadott verziójára is ugyanezt tudom elmondani, mert néhány dal nálam nem teszi totálisan korrekté az anyagot. Azt olvasva pedig, hogy ez a lemez agresszív… ’82-es lemez… Nézzük meg, milyen lemezek jelentek meg akkor, és ennél a lemeznél agresszívabbak: Motörhead – Iron Fist, Iron Maiden – The Number of The Beast, Judas Priest – Screaming for Vengeance, Accept – Restless And Wild és Venom – Black Metal.
Igen, az én fülemnek nem elég agresszív ezekhez a lemezekhez képest, de nyilván ez szubjektív, hogy kinek mi az. Gondolom, megjelenés után rögtön kapni fogom az áldást egyes olvasóktól (főleg Vilmától), hogy nem értek én ehhez. No problem! Addig, amíg gyűlnek majd a megjegyzések én addig végiggondolom a melóhelyemen, hogy érdekel-e a dolog.
Öröm és egyben kínzás is volt ezt a lemezt végighallgatni. Remélem lesz még ilyenben részem, de jobban örülnék valami olyan zenekarnak és lemeznek, ami sokkal jobban rávesz arra, hogy az egész diszkográfiájukat végigtoljam a melóhelyen.
Addig is, PEACE!
