rattlead.hu
A közelmúltban újra kedvem támadt a ’80-as évek közepéről származó heavy metal albumokat, olyan „fapados” old school zenéket hallgatni, amelyeket eddig nem ismertem. Így akadt a horgomra a holland Dark Wizard első hivatalos kiadványa, az ötszámos Devil’s Victim EP is. És hogy miért nem az egy évvel későbbi nagylemezre, a Reign of Evilre vetettem szemet? Talán az EP látványos borítója ejtett rabul, amiről nem is annyira egy gonosz varázsló, mint egy titokzatos, bohócmaszkos sorozatgyilkos vagy a tradicionális japán színház, a kabuki groteszk karakterei jutnak eszembe.
A csapat a ’80-as évek elején alakult, akkor még Bliand néven. 1983-ban lett belőlük Dark Wizard. Négy demó elkészítését követően kötött velük szerződést a belga Mausoleum Records, együttműködésük első gyümölcse az idén 40 éves Devil’s Victim EP lett. A zenekar felállása addigra megszilárdult: Berto van Veen énekes mellett Hans Pol gitározott, Kees Reinders bőgőzött és Tony White (eredeti neve Wuite) dobolt.
A Dark Wizardot akkoriban a black metal bandák közé sorolták. Nem a stílusuk vagy a hangzásuk miatt, hiszen alapvetően dallamos muzsikát játszottak, hanem mert a Sátánról énekeltek, és mert koncertjeiken horrorshowt adtak elő: két kabala-szörnyalakjuk, Mr. Nice és Dr. Doom koporsóból mászott ki, s a vérfagyasztó jelenetek mellé komoly pirotechnikai bemutatót is kapott a közönség.
A csapat, amely a ’80-as években az európai színtér második-harmadik vonalába tartozott, zenéjével nyilván nem váltotta meg a világot, ám már ezen az EP-n is meglepően érett, kerek produkcióval rukkoltak elő: a dalok hallgattatják magát, megmaradnak a hallgatóban. Ez az öt számból álló dalcsokor is bizonyítja, hogy egy produkciónak nem kell hosszúnak lennie ahhoz, hogy maga mellé állítsa a műfaj szerelmeseit. A Dark Wizard muzsikája olyan kortárs csapatok zenéjével rokonítható, mint a honfitárs Picture, a német Breaker és Living Death, vagy a brit Angel Witch és Diamond Head, sőt, a korai Iron Maiden. Utóbbival a közös nevezőt – a dallamvilág mellett – a hangsúlyos basszusjáték jelenti.
A középtempós Trip to Doom egy-egy motívuma más zenekaroktól is ismerős lehet, összességében azonban egyik példakép hatása sem mondható dominánsnak. A Poisoned Whiskey az első demón még Poison Whiskeyként szerepelt, aztán nyilván szólt valaki a fiúknak, hogy a Lynyrd Skynyrdnak is van egy dala ilyen címmel… A hollandok szerzeménye pörgős rock and roll, már-már speed metal, „kapkodós” gitárszólóval. A vontatottan induló Big Typhoon is remekül felpörög a közepén, és egy sebességfokozattal lejjebb a Mr. Nice-szal is ez történik. A szűk 22 perces alkotás erényei közé sorolom még a hangulatát: a dalok tényleg visszarepítenek fiatalkoromba, a ’80-as évek heavy metaljának világába.
Nem hallottam a folytatást, de ez az EP tényleg ígéretes kezdet volt. Kár, hogy az anyag megjelenését követő tagcserék megtörték a csapat pályájának ívét. 1984 végén a gitáros Hans Pol távozott a zenekarból. A helyére átmeneti jelleggel George Gomies került, első nagylemezüket, az 1985-ös Reign of Evilt pedig már Marcel de Groot közreműködésével rögzítették.
Az album jó kritikákat kapott, ezen kívül azonban semmilyen előrelépés nem történt. A banda és a Mausoleum Records között talán ezért is romlott meg a viszony; új kiadót kerestek maguknak, de nem jártak sikerrel. Még írtak néhány új nótát, amiket élőben is játszottak, ám mivel nem volt esélyük a következő nagylemez elkészítésére, a ’80-as évek végén feloszlottak.
A tagok ezt követően más együttesekben is megfordultak, az eredeti csapat visszatérését azonban lehetetlenné tette, hogy énekesük, Berto van Veen időközben egy keresztény szekta tagja lett. Az egykori Under Siege-, Mystic Charm-, Jagannath-frontember, Egbert Berenst, aki nagy Dark Wizard-rajongó volt, már 2005-ben felajánlotta, hogy szívesen csatlakozna a bandához, amire az alapítók akkor még nemet mondtak, azonban a mélyben valami erjedni kezdett, ugyanis a zenekar 2011-ben újra aktivizálta magát, hét évvel később pedig – Berenst énekével – második nagylemezük, a Close in the Dark is napvilágot látott. Mivel Hans Pol 2016-ban sajnálatos módon elhunyt, az anyag gitártémáit Marcel Hop játszotta fel.
A csapat állítólag ma is létezik, bár annak nem találtam nyomát, hogy koncerteznének is. A hangszeresek ugyanazok, akik a 2018-as nagylemezt is jegyzik. Az énekesük 2022 elején egy csinos szőke hölgy, Karin van der Veen volt (aki valószínűleg csupán névrokona az egykori frontembernek), azóta viszont gyanúsan nagy a csend a zenekar körül.
Első kiadványuk szimpatikus alkotás, bátran ajánlom a korabeli muzsikák kedvelőinek, és mivel a ’85-ös LP-ről is jókat olvastam, én valószínűleg azzal is meg fogok ismerkedni.
