Fémforgács
A Viczena József – ének, Bánhegyi Tamás – gitár, Szamosközi Zoltán – basszusgitár, Müller Máté – dob felállású bandát a hozzánk beküldött első daluk (a lemezt nyitó Needle in the eye) óta figyelem és reménységként tartom számon. Aztán a másodikként érkezett Going down is tetszetős lett. Szóval vártam a lemezt, na!Most sok hallgatáson túl be kell valljam, kicsit felelmás érzéseim vannak. Tetszik az album, vannak kiugró témák, dalok (Open your eyes, Here comes the unknown), de összességében valamit hiányolok.
Ami számomra nagyon tetszik, hogy sikerült a bő fél órába úgy belesűríteni a mondanivalót, hogy egyrészt végig fenn tudja tartani a figyelmet, másrészt kellően definiálja azt az irányt, amit szerintem a csapat magáénak szeretne tudni. És ezek nagyon nagy pozitívumok. Az említett nyitó tétel remek választás volt a bemutatkozásra, de nekem mondjuk a másodikként érkező Burn in hell még erősebbnek tűnik és egy hangyányival jobban is tetszik. Valahogy emlékezetesebb és jobban eltalálták benne a stoneres témák, a groove-os riffelés és az elszállós, grunge-os ének arányait.
A próbatermi klippel megtámogatott Silence waltzer nekem olyan, mintha a Soundgarden és az Alice In Chains összeállt volna metalt játszani. Ez persze nem nagy megállapítás – hiszen a Seattle grunge4 két legmetalosabb képviselőjéről van szó -, mégis itt a hagyományos metal riffelés kap egy különleges ízt, ami a két csapatot jutattja eszembe.
Úgy érzem az énekdallamok itt-ott lehetnének némileg változatosabbak, illetve nekem az igazán fogós és fülbe ragadó refrének vagy énektémák hiányoznak kicsit. Ezért is tartom kiemelkedőnek a Ways c. dalt, mert ott sikerült kicsit emlékezetesebb irányba elvinni a tempóváltásokkal és mintha az énekdallamokkal is bátrabban bántak volna. Ezt a jövőben is ajánlom, mert amúgy az egész lemeznél azt érzem, hogy ott van benne a lehetőség, csak nem sikerül előcsalni. A lemezt amúgy egyfajta befelé forduló, önvizsgálódó, elszállós hangulat jellemzi, ami talán a Here comes the unknown-t hallgatva válik a legnyilvánvalóbbá.
A záró szintén klipes Going down azért is kiemelkedő, mert a refrénben tök jól esik a vokál. Sokat fogom még hallgatni, mert amúgy ez a fajta grunge metal (ahogy magukat definiálják) kedvemre való. Egészséges arányban van benne az AIC (hangulat, énektémák, elszállás), meg a Down/Pantera/stb jellegű riffelés. Biztos vagyok benne, hogy élőben a súly és a lendület még jobban elviszi és talán egy olyan hangulatot is tud közvetíteni, ami a lemezen kevésbé jön át. Ha sikerül a jövőben a bika riffek mellett a fogósságra is rámenni, a következő anyag nagyot szólhat. Addig is itthon bátran ajánlom a Tracks end here-t az említett bandákat kedvelők figyelmébe, valamint a Lazarvs rajongóinak is kellemes meglepetést okozhatnak.
