Fémforgács
Valamikor 2014-ben a Youtube-on böngésztem olyan dalok után, amikben a Sabaton énekese, Joakim Brodén vendégeskedik. Már addigra is volt néhány dal, amit feldobott, közülük az egyik a Twilight Force zseniális Gates of Glory száma. Gyakorlatilag egyből imádtam, a bandáról azonban előtte még nem hallottam, így utána néztem. A svéd Twilight Force 2011-ben alakult és 2014-ben robbant be bemutatkozó lemezével, a Tales of Ancient Prophecies, valamint az azt követő Heroes of Mighty Magic (2016) albumok limitált verziói is ott figyelnek azóta a polcomon és a debütlemez a 2014-es év végi listámon is rajta volt. Minőségi, profi szimfonikus, rendkívül dallamos, slágeres, szinte már giccsbe forduló power metaljuk egyből magával ragadott. Christian Eriksson (Final Strike, ex-NorthTale, ex-SkyRide, stb.), még mint Christian Hedgren személyében volt egy zseniális énekesük, a Tales of Ancient Prophecies korongon pedig egy korábbi Sabaton-dobos, Robban Bäck (W.E.T., Prey, Autumn’s Child, Gathering of Kings, ex-Mustasch, ex-Billion Dollar Babies, ex-Eclipse, ex-The Metal Alliance, stb.) ütötte a bőröket. További érdekesség, hogy a banda ugyancsak Falunból/Borlängéből, Dalarna megyéből származik, mint Joakimék, valamint, hogy az első lemezüket szintén a svéd Black Lodge Records adta ki – a másodiktól kezdődően leszerződtek a Nuclear Blast Records-hoz, ahol azóta is vannak.
A zseniális első két lemez után azonban különböző nézeteltérések miatt megváltak Christian Eriksson énekestől és attól függetlenül, hogy egy ugyancsak remek énekest találtak a helyére, nekem valahogy azóta is hiányzik Christian az énekesi posztról. Mert azt azért el kell ismerni, hogy Alessandro Conti (Trick or Treat, Lione/Conti, ex-Luca Turilli’s Rhapsody) is egy fantasztikus énekes, hangtartománya brutális, de valahogy nekem az első két lemezen jobban tetszett az ének – pedig olyan sok különbség nincs amúgy (talán túl sok nekem most az indokolatlan hangkitartás Contitól). Az énekes mellett minden zenész vérprofi a maga posztján, a kezdetek óta a bandában van Lynd gitáros, Borne basszusgitáros és Blackwald billentyűs, zongorista, hegedűs, hárfás + egyéb hangszerek, Aerendir ritmusgitáros 2014-ben csatlakozott, de a debütlemezen még nem játszik. Robban Bäck után egy darabig Daniel Sjögren (Bloodbound, Follow the Cipher, stb.) volt a banda dobosa, ám 2019 óta üti a bőröket De’Azsh. Mindenki teljesítménye előtt le a kalappal, zeneileg sok belekötnivaló nincs ebbe az albumba sem.
És ha már zene, akkor mit is lehetne még elmondani a bandáról: a fentebb már említett szimfonikus, dallamos, slágeres power metal mellől természetesen nem hiányozhat a körítés, az összes album egy csodálatos, fantasztikus, varázslatos fantasy világba repíti a hallgatókat, amihez a zenei részek, betétek tökéletesen illeszkednek, nem egyszer olyan nagyzenekari, szinte már filmzenei részletekkel, hogy ihaj. A csordakórusok, vokálok szintén zseniálisak. Biztos vannak, akiknek ez már a fülsértő giccsorgiával, giccshalmazzal egyenlő (lásd például a harmadik, Dragonborn szám, ami ugyanakkor olyan szinten fülbemászó, hogy hihetetlen), ám az vitathatatlan, hogy a banda hibátlanul és rendkívül stílusosan hozza ezt a világot, a vele járó atmoszférát, hangulatot. És persze az ilyen jellegű zenéhez, koncepcióhoz elmaradhatatlan a karakterekhez méltó öltözet, ami megint csak illik az egészhez. Nekem inkább a kevésbé elhúzott, túlnyújtott számok jönnek be jobban, mint itt is az első kettő – Twilight Force és a címadó At the Heart of Wintervale. Mindenképp kiemelendő még a Sunlight Knight, melyben további érdekes hangszerek használatát is fellelheti a hallgató, valamint ebben és a záró The Last Crystal Bearerben is nem egyszer jelennek meg klasszikus zenei és énekesi, operás (férfi és női egyaránt) részek, ami nagyon megdobja ezt a zenét.
Általában a záró tétel szokott a leghosszabb lenni az ilyen jellegű lemezeken, ami mellett most van a lemez első felében is egy több, mint 10 perces szám, a negyedikként érkező, nagyon változatos Highlands of the Elder Dragon. A fantasy világot, a lemezborítókat, dalcímeket, dalszövegeket megnézve nem nehéz rájönni, hogy kalandozásaink elsődlegesen sárkányokon és egyéb legendás, misztikus lényeken keresztül vezetnek majd. A lemezborítót külön is érdemes kiemelni – bár nem csak ennél, hanem a többinél is –, a török Kerem Beyit munkája előtt is le a kalappal. A hangzás pedig, mint eddig is, szinte tökéletes. Magyarországon eddig háromszor játszottak, a 2017-es, Sabaton előtti koncertjüket láttam a Hungexpóban, még sikerült velük beszélgetni és fotózkodni is kicsit. Idén februárban voltak először Budapesten főbandaként, amire sajnos nem sikerült eljutnom, pedig jó lett volna.
Stílusában mindenképp tudom ajánlani a bandát, aki nem riad vissza a tömény(nek) hatható sziruptól sem – ami azért itt-ott még nekem is sok volt kicsit, ettől függetlenül eddig négy nagyon jó lemezt tett le az asztalra a Twilight Force – de hasonló stílusban nekem idén mind a Gloryhammer új lemeze, mind pedig az Angus McSix bemutatkozó lemeze jobban bejött ettől – igaz, a Twilight Force-nak is volt már erősebb korongja.
