Fémforgács
JUBILEUM! … csak ennyit tudok mondani. Észre sem vesszük és már EP sorozatunk 200. száma pörög. Nem is emlékszünk már mikor kezdtük, de ez egy megfelelő pillanat az ünneplésre és hogy megköszönjük azt a kitartó figyelmet melyet hetente megjelenő kis összeállításunkra fordítottatok. Hogy emeljük az ünnepi hatást, jubileumi EP válogatásunkon rendhagyó módon nem öt, hanem 10 zenekar – hazai és nemzetközi egyaránt – friss EP-jét mutatjuk be nektek még pedig nem is akárhogy, ugyanis a tíz ajánló öt szerkesztő kollégánktól származik, akik közül ketten most először debütálnak a Kicsi a borsban. A kínálat, ahogyan azt már megszoktátok, most is széles spektrumon mozog. Igyekeztünk az underground metal műfaj minden szegletéből egy-egy finomságot hozni. Egészségetekre!
Maul
Rég szerepeltem már ebben az immár 200 részt megélt, szerintem zseniális sorozatban. Armand kolléga nem tudja, de ez az, amit a kezdetektől mindig végigfutok finomságok felkutatása gyanánt. De félre a szakállsimogatást, bajuszpödrést, erre a jeles alkalomra az utóbbi időszakban megjelent számomra két legkedvesebb EP-t hoztam el nektek pár szóban. Az első nem más, mint az amerikai Fargo városából származó, 2017 óta karrier építésén intenzíven dolgozó Maul nevű death metal horda. Számtalan demó, single és split kiadvány jelent meg rothadó lábnyomaik során, a valódi ékkövet pedig 2022-ben tették le a közönség elé bemutatkozó lemezükkel, a rövid, de velős Seraphic Punishment képében. Sajnos nem fért bele az időmbe a kritika írása az anyagról, pedig nagyon sokszor lepörgött, de a nemrég meghallgathatóvá vált Desecration And Enchantment EP-jük erre is rá tudott tenni egy lapáttal úgy, hogy összesen két tételt tartalmaz (egy harmadik, bónusz szerzemény a kazettásoknak lesz ajándék). A banda a nem kevésbé letaglózó OSDM mellé jó adag doomot is belepakolt olvasztótégelyébe, a végeredmény pedig igazán meggyőző lett. A minden igényt kielégítő riff-orgia mellett számomra ennek az egész projektnek a legnagyobb felfedezettje Garrett Alvarado énekes, aki olyan szélesre nyitja a tárházat a bizarr hörgések, morgások, ordítások, sikolyok tekintetében, hogy arra nem igazán tudok most hasonló példát sem hozni. Jelenléte sejtelmes és fenyegető, ugyanakkor kegyetlenül agresszív. Hallgatás közben az járt a fejemben, hogy ilyet bizony tényleg évtizedek óta nem produkált senki! Tegyetek vele egy próbát és várjátok velem együtt a következő nagylemezt, mert ha ez az irány marad, szerintem nagyot robbantanak.
(boymester)
The Lousy
Bár sosem voltam punk, vagy nem tartottam annak magam, fiatal korom meghatározó zenei irányzata volt, főleg szórakozás szempontjából. Amikor azonban tingli-tangli módon ugráltunk (alaposan felrázva a különféle olcsó italokat a gyomrunkban) a humoros, szatírikus szövegeket skandáló hazai bandák dalaira, még nem voltam tisztában azzal, hogy maga a punk is egy iszonyatosan széles skálán képes mozogni. Ha ezek a szélsőségek nem is váltak kedvencekké, időnként kirándulást teszek ebbe az irányba, így találtam rá nemrég a bostoni The Lousy nevű agymenés idei demójára, ami stílusosan Another Lousy Tape címmel keresendő. A ’80-as évek második felét idéző, rajzolt borító, vérgagyi logó és emblémák sem voltak képesek elhalványítani azt a fajta mókát, amit maga a zene kínált! Az említett évtized hardcore/crust/punk zenei egyvelege kel új életre úgy, hogy ezen felül még belehallhatunk egy jó adag thrash metalt, speed metalt is, viszont a legnyilvánvalóbbat még a zenekar bandcamp oldalán sem említik: a valódi heavy metalt! Séta közben jött be leginkább mini album összesen három tétele, melyek alig vesznek el több mint tíz percet az ember életéből, mégis újra és újra elő kellett vennem, mert folyamatosan találtam benne valami új dolgot. Ezek közül a kedvenc ez a heavy metal áthallás, ami nagyon finoman adagolt, kifejezetten melankolikus, keserédes dallamok révén sejlik át a lazaság és lázadás pókhálószerű szövetén át. Az felett sem hunyhatunk szemet, hogy a három tételből az utolsó egy feldolgozás, méghozzá a crust/punk kultikus bandájától, az Amebixtől, minőségében azonban teljes mértékben belesimul a The Lousy munkásságába! A horda rövid időn belül rukkolt elő két megyyőző EP-vel, részemről a teljes kiadvány is várós.
(boymester)
Divent.
A Divent. egy friss hazai modern metal zenekar, akik Minden, ami most kell címmel adták ki egy intro – filmszerű felvezetést, valamint három számot tartalmazó debütáló EP-jüket. A budapesti női-frontos csapat 19 perces bemutatkozásán jól megférnek az Evanescence ’90-es évekbeli gótikus – elektronikus alter-rock vonalai, valamint a modernebb djent breakdownjai, a nu-metal, a metal-core és az enyhén Spiritbox, Tesseract színezettségű post-rock, prog-rock melodikus dallamosságai. Mindezekhez Gréta tiszta (amik néhol népdalszerűnek is mondható) és extrémebb, hörgősebb vokál témái párosodnak, ezzel is kiemelve, vagy inkább még mélyítve dalaik dinamikusságát, hullámzó lüktetését. Az egész olyan, mint egy finomra hangolt melankólia, amiben felszíne alatt a kitörésre váró depresszió pulzál.
(Armand)
Black Particles
Tavaly éveleji Loss Function debütáló lemeze után egy igencsak erős EP-vel jelentkezett az instrumentális post-black, shoegaze vonalán mozgó budapesti Black Particles. Két tételes home című EP-jüket hallgatva nyugodtan kijelenthetem, hogy a zenekar jókora és jóirányba történő fejlődésen esett át. Az eddig is meglehetősen elszállós és dallam-centrikus, komplex témákban bővelkedő szerzeményeik mostanra egy újabb színtre emelkedtek. Témáikban jobban kidomborodik a ridegebb, fagyosabban zúgó post-black / avantgarde-black atmoszféra és a zaklatottabb, depressziósabb shoegaze csilingelése. Továbbá az EP dalai már énekkel készültek fel, melyeket Horváth Marci (Boru) énekelt, károgott fel ezáltal is nagyobb súlyt adva nyomasztó hangulatának. Szóval az újirány adott, remélem követik is.
(Armand)
Vale Of Tears
A karcagi gyökerű, 25 éves Vale Of Tears nálam különleges helyet foglal el a honi csapatok között. Ennek oka, hogy nagyjából az indulás óta testközelből követem őket és sok-sok karcagi koncerten és Hemós estén volt szerencsém velük együtt lenni. De ez persze a szubjektív rész. A tények: a zenekar hosszú idő – az Illdisposed Inner Interest lemez 2009(!)-ben jelent meg – és tagcserékkel teli időszak után végre új anyaggal jelentkezett az Oxymora I című EP-je képében. Az elmúlt évek természetesen nem múltak el nyomtalanul, és ez igazság szerint ezt legjobban talán a dallamosabb és modernebb hangvételű Limited Freedom-ot hallgatva érzem, amiben Tass (Agregator) is vendégszerepel. Persze ebben a dalban is benne van a hagyományos VoT íz, ami az EP első két dalát jobban jellemzi. A banda egyébként hétfőn a Fáklya Rádiós adásunk vendége lesz.
(Sanyi)
Shatterface
Az ausztrál Shatterface trió a hozzánk küldött promója alapján digital death metal stílusban alkot. Meghallgatva a négy tételes Anodize EP-t sokkal inkább egy indusztriális rock/cyber metal csapat képe rajzolódik ki, akik némi gót hangulattal is megfűszerezik a dalaikat. Az EP dalinak alapján olyan hatások érhették őket, mint a Ministry, Nine Inch Nails, Marilyn Manson és a Fear Factory, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ezekhez azonban még koránt sem érnek fel és ezen nem segít sokat a nem túl eredeti klipjük sem, amit az Eternal Nothing című dalhoz forgattak.
(Sanyi)
Contorted
A norvég death metal banda, a Contorted debütáló Deities of Uncreation EP-jén a jól bevált klasszikus halált kínálja, ami a black metal sötét esszenciáival kevernek. Az egy intro-szerű felvezetést, valamint 4 OSDM vonalú dalt tartalmazó anyagukat saját kiadásban hozták ki, amely a maga közel 20 percében kellemes sötét atmoszférát ígér, kísérteties egyben dinamikus dallamokkal és megfeketedett énekhanggal. Zenéjük old-school vonalaik mellett nagy hangsúlyt fektettek a harmóniák keverésére, a melo-death, valamint a progresszív hatások sajátos hangzásvilágukba való beépítésére, ami által igencsak kellemes brutalitást kapunk tőlük.
(MRC)
Sunmancer
Az Atlata-i Sunmancer az amerikai metallic hardcore/metalcore egy friss és meglehetősen ígéretes csapata. A két alapító testvérpár Kyle és Justin Mazlik a Broadcast the Nightmare soraiból lehetnek ismerősek. Hozzájuk a Faith In Ruin gitárosa, Jeremy Harlan, Dan Nelsont basszusgitáros és Ramon Rellumot dobos csatlakozott. Vagyis mondhatni egy all-stars hardcore banda, akik Nothing Ever Happens címmel adták ki bemutatkozó EP-jüket. A dalt felsorakoztató anyag robbanásszerű, könyörtelen energiákkal teli Liminal Rift dalukkal indít, amiben a metalcore / hardcore dinamikája mellett a fülbemászó dallamokra is odafigyeltek. Egyébként ez az odafigyelés jellemző a EP többi számára, melyek hasonló kirobbanó vehemenciával indulnak, majd pátoszi dallamokba csapnak át. Az ének jellegzetes szöveg ordibálós, agresszív és néhol még azt is megkockáztatom, hogy enyhén slam befolyásolt. Ez az EP nem egy lappangó szörnyeteg, hanem egy tomboló, tébolyodott szörnyeteg.
(MRC)
Metalite
Egy olyan bandának mutatom most be a nemrég megjelent EP-jét a jubileumi Kicsi a bors, de erős EP-válogatásunkban, ami gyakorlatilag a jövő év elején érkező új lemezük felvezetője is egyben és akiket én sem ismertem eddig. Mindenképpen érdekes, hogy ezidáig valamiért kimaradtak a látókörömből, ám most a svéd modern, melodikus power metalt játszó Metalite is bekerült az olyan bandák közé, akikre érdemes (lesz) odafigyelnem ezek után. A svéd banda 2015-ben alakult, 2024. január 19-én fog megjelenni negyedik lemezük az AFM Records jóvoltából, aminek a felvezetése ez a hat számos Aurora EP.
A banda énekesnője az első lemez után lecserélődött, Erica Ohlsson váltotta Emma Bensing-et, aki legalább annyira gyönyörű, mint Elize Ryd, az Amaranthe pacsirtája. Akit nem véletlenül említek, mert a zene nagyon hasonlít az Amaranthe-ra – a két férfi énekes kivételével persze –, illetve a rengeteg modern, elektronikus hatás és az egész koncepció ezt támasztja alá. Az EP legtöbb dala a januári Expedition One elnevezésű nagylemezen is rajta lesz és azt is lehet(ne) akár mondani, hogy némelyik egy az egyben lehetne akár egy Amaranthe szerzemény is, mint például rögtön a nyitó Aurora. Zseniális dallamok, modern zene és nagyszerű női ének, ami gondolom nem véletlenül hasonlít Elize Ryd-re. A dalban remek gitárszóló is hallható, a közepénél történő bedurvulás pedig nagyon tetszik. A lassabb és elég töltelék-szerű New Generation után a Blazing Skies, de még inkább a Disciples of the Stars visszahozzák az EP lendületét, bitang erős mindkét dal, azok a dallamok, szintibetétek, egyből megragadó slágeres részek frenetikusak. A maradék két dal bónuszként szerepel az EP-n, de a Metal Archives alapján szintén rajta lesznek majd a nagylemezen és ugyancsak a jó kategóriába sorolhatók.
Véleményem szerint nagyon kevés üresjárat van ezen az EP-n és szinte egy percig nem unatkoztam rajta, valamint a számok alapján várom a januári nagylemezt is, amin a Metal Archives szerint 16 dal lesz, ettől már előre félek egy kicsit, hogy nem sok-e, de majd meglátjuk. Mindenképp ajánlatos a mai modernebb zenéket kedvelőknek, illetve Amaranthe, Dynazty, stb. rajongóknak.
(King)
StormLand
Az orosz southern/stoner/groove metal kollektíva, a StormLand kétszámos Horror EP-je igazi csemege lehet a műfaj rajongóinak, sőt mindenkinek, aki szerei az újdonságokat. De talán nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy a Szentpétervári csapat egy kicsit igyekszik megújítani a műfaj klisészerű megszokott riffeit. Angol nyelvű címadójuk Pantera alapú groove-témái mellett kellemes színezéket adnak az Tool jellegű alter-metal pulzálásai, a grunge elemei és a kissé filmszerű melankólia, amik mellé egy erősen rekesztett, de dallamos énektémákkal teli vox-ot kapunk. A másik dalukat már anyanyelvükön adják elő, ami az elődjéhez képest némileg hasonló felépítéssel van megkomponálva, csak épp itt az alteres / folk jellegű rész – hatás – egy erős SAOD, illetve Serj Tankian drámaiságot mutatta. Egy kellemes és legfőképp élvezetes bő 12 perc a műfaj újragondolásáról, amin idestova 10 éve dolgoznak.
