Fémforgács
A kanadai Hatred Reigns borítója és burtális/technikás death metal meghatározása nem feltétlenül keltett különösebb izgalmakat bennem, de a promók kóstolgatása közben nem maradt ki a lejátszási listámról és magam is meglepődtem rajta, hogy ott is maradt. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a frissen alakult csapat bemutatkozása mögött nem lelkes fiatalok, világot felgyújtani kívánó művészek sorakoznak, hanem meglett vén rókák, akiknek ez a műfaj nem jelent kihívást, hanem egy meleg, kényelmes takarót, amit bármikor szívesen felhúznak nyakig, miközben egy jó filmmel szórakoztatják magukat. Ennek megfelelően minden egy viszonylag kiszámítható mederben zakatol. Nem vár ránk interdimenzionális szörnyeteg az utcasarkon befordulva, nem ígérnek földöntúli kalandokat, helyette a korrupció, bűnözés elburjánzása miatt valódi pokollá és reális kínok tárházává változó Földet mutatják be nekünk annak kendőzetlen kegyetlenségével. Laza koncepciója az elementáris, elkerülhetetlen pusztulást kívánja érzékeltetni, aminek inspirációjaként a zenekar nemcsak a témához tartozó irodalmat, de a katasztrófafilmeket is szívesen fogyasztotta. Talán ezért érződik az egész kiadványon egyfajta műviesség, sterilség, de részemről ez most nem negatívumként hatott, sokkal inkább az emberségesség elvesztésének hangulatát erősítette.
Térjünk vissza egy kicsit az elkövetőkre, hogy még közelebb kerüljön az anyag: maga a projekt 2015 óta létezik, életre keltői pedig már majd 20 éve mozognak death metal körökben. Kezdetben Adam Semler (A Scar For The Wicked, Harmoniaq, Harvested, Misshapen) és Jeffrey Calder (Deformatory, Dichotic) munkálkodtak a dalokon, végül Neil Grandy dobossal és Mitchi Dimitriadis énekessel váltak teljes zenekarrá. A duó gyakorlatilag minden alapot lefektetett, a két új tag pedig a megfelelő karakterük miatt lettek beillesztve az összképbe. Mitchi jól érthető, gépies és könyörtelen hörgése néhány csordakiáltással kiegészülve telitalálat egy ilyen zúzdába, Neil pedig végtelen precízitással képes ütni a bőröket. A tagok bevallása szerint a lemez képében egy valódi “szerelemgyerek” született meg, ami hosszú évek munkájának eredménye. Ennek gyömülcsét pillanatok alatt magunkévá tehetjük és a hallottak alapján nem is vitathatjuk.
A banda legfontosabb viszonyítási alapként a Suffocation, Cryptopsy zenekarokat hozza fel, ami szintén megállja a helyét, az pedig, hogy pont a napokban hallgattam, véleményeztem az amerikai legenda friss megjelenését, további jó fényt vetett rájuk. Az Awaken The Ancient ugyanis ugyanúgy kapaszkodik az old school felfogásba, erőteljes dalokban gondolkodik, miközben nem mond le a 21. századi, falbontó megszólalásról sem. Külön szimpatikus, hogy a lemez nem esik túlzásokba, alig hosszabb fél óránál, de annak minden percét alaposan kihasználja. Akadnak 3 és 5 perces tételek is, melyek az intenzitásból egy pillanatra sem engednek. Tisztes, példa értékű bemutatkozás a műfajban, még ha a sablonoktól nem is igazán tud megszabadulni. Simán kiosztom számukra a magabiztos lemeznek járó 8 pontot, mint a veteránoknak, úgyhogy lehet vele próbálkozni!
