Dionysos Rising
Enforcer: Nostalgia (2023)
Túrisas földbe döngölte őket, kilenc évvel később Garael már inkább örömét lelte bennük. Tulajdonképpen mindkét vélemény megállja a helyét: erre a zenére nagy szükség valóban nincs, ugyanakkor nagyjából előzenekarként tudnának csak "megtölteni” egy A38-at, ergo izzadtságszagú üzleti megfontolásokról itt nemigen lehet szó. Azért nyomják éppen ezt, mert – csak rájuk kell nézni - ezt szeretik, ennek az érának a rajongói.
Már a címből látjuk, hogy miről lesz itt szó, nem árulnak zsákbamacskát. Még önmagukhoz képest is retróra vették most a figurát, az utóbbi CD óvatos kísérletezése helyett visszanyúltak korai saját-magukhoz. '80-as évek eleji hangzás, akkori dalszerzői metódus, totális nosztalgia az egész. A múlt felidézésének – néhányak számára lehet, érdektelen és súlytalan – vállalását korrekt módon teljesítik: ezek a nóták simán születhettek volna negyven évvel ezelőtt, és azt a színvonalat hozzák is. Az már ízlés kérdése, hogy neked ennyi elég-e.
Fifth Angel: When Angels Kill (2023)
Szerintem az utolsó két albumnak nem szabadott volna Fifth Angel néven kijönnie. Lehetett volna Sixth Angel, vagy valami ilyesmi… Úgyis tudta volna mindenki, miről van szó. Miért mondom ezt? Mert például a "We Are Immortal" ezen a korongon pont olyan, mintha a Majesty játszaná, ami ugye a szegény ember Manowarja. Namármost a "Time Will Tell"-re egy ilyen szám nem kerülhetett volna fel, az egészen biztos. Jelenleg Ed Archer zenekara közelebb van az olyan US power csapatokhoz, mint az Iced Earth, az Armored Saint vagy a Steel Prophet, mint egykori önmagához.
Ugyanakkor, ha ezen túl tudod tenni magadat, akkor egy kicsit hosszú, ámde remek koncept lemezt kapsz a pénzedért. A zenészek nagyon rendben vannak itt, a muzsika combos és meggyőző, a hangzás is patent. Belekötni igazán – a fenti apróságon kívül – másba nem lehet.
Jag Panzer: The Hallowed (2023)
Ha már US power, ráadásul szintén koncept album (csak itt még képregénnyel is kiegészítve) és ugyanúgy egy hányatott sorsú csapat. Szerintem Harry Conklint többen ismerik a The Three Tremorsból, mint innen. Néha úgy érzem, az amcsi power és a tradicionális heavy metal székei között az érdektelenség földjére huppantak szegények, pedig sosem adtak ki gyenge munkát a kezeik közül. Sőt, még egyedi, felismerhető stílusuk is van. Valahogy mégsem gerjedt rájuk egyik tábor se igazán.
Persze nehéz is úgy, ha az első lemezed után feloszlatod magadat. Aztán a '90-es évek végén, a legnagyobb ellenszélben kezded újra. De mostmár mindegy, itt vannak és analóg hangzású, analóg zenét játszanak analóg rajongóknak. Érted ugye, hogy mire gondolok? Ezt a muzsikát nem a Spotifyra szánták, nincs benne semmi trendi és nem igazán fogyasztható részletekben.
Molybaron: Something Ominous (2023)
Hát akkor itt van a metal legújabb megváltója, ha már a Mastodonnak és a Gojirának eddig nem sikerült. Őrült egy társaság, természetesen tolják ők is a lehangolt riffeket, köszönjük Meshuggah, e nélkül a f@szság nélkül manapság nyilván vérciki lenne kiállni. Megy a kajabálás is, de itt legalább tud énekelni a frontember, ha akar. Jó adag őrület is van bennük, a la System Of A Down, meg aztán egy kevés progresszivitás úgy Vola, Soen, Leprous, Protest The Hero módra. Ilyesmi. A származás okán meg még egy kis ír népzene is a vokalizálásban.
Hogy mennyire kiszámíthatatlanok, azt jól jelzi, hogy az albumot felvezető egyik számra (lásd alább) többen gondoltuk elsőre, hogy egy kevésbé ismert Powerwolf nóta feldolgozása. Is lehetne. De nem az. Tömény energia, némi teatralitás…, tulajdonképpen egy bazi nagy drámázás az egész korong, ha belegondolok. Oké, ezt 38 percig éppenséggel el lehet viselni, főleg, ha amúgy nem tehetségtelen muzsikusok. Szóval ők most egyre népszerűbbek, befutás előtt-közben. Egye fene, ha ilyen az új mainstream kemény rock…, járhattunk volna rosszabbul is. És nem azért, de én már az előző lemezüket feltettem az éves listámra két évvel ezelőtt :D.
Kotta
