rattlead.hu
Ahogy a Six Degrees of Inner Turbulence, nálam ez az anyag is az átmeneti korszak produktuma. Az átmeneté, ami a rajongástól az érdektelenség felé vezetett. Nagyjából ’93-’94-től egy évtizeden át, az Images and Words–Awake–Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory szentháromságnak köszönhetően a DT volt az egyik kedvenc bandám. A Metropolis Pt. 2… katarzisa után vártam a hasonlóan magas színvonalú folytatást, ám a Six Degrees…-ben csalódtam, nálam messze nem ütött akkorát, mint elődei. Ugyanígy jártam a Train of Thought-tal is, úgyhogy lelkesedésem innentől lohadni kezdett, és bár a rá következő három albumot is reflexszerűen megvettem CD-n, azokat gyakorlatilag már alig hallgattam.
Érdekes, a Train…-t viszonylag gyakran lekapom a polcról, mégis azt mondhatom, hogy két évtizednyi ismeretség után is vannak rajta – számomra – fehér foltok. A mostani, első újrahallgatást követően azt akartam írni, hogy a csapat mércéjével mérve eléggé középszerű anyag, de ez nem igaz. Értékes alkotás, még ha nem is sorakoznak rajta olyan bombasztikus tételek, kvázi slágerek, mint az Images…-en vagy az Awake-en, és komplexitás, monumentalitás tekintetében sem emelkedik olyan magasságokba, mint a Scenes from a Memory. Ugyanakkor egyértelműen progresszív albumról beszélhetünk, ami keményebb hangokat üt meg, mint elődei: érzésem szerint a dalokban több a gitár és kevesebb a billentyű, az összes cicoma a nagyon markáns, akkor még megbonthatatlannak tűnő Petrucci-Portnoy-tengelyre épül. Utóbbi muzsikus zseniális kombinációkat üt, Petrucci játéka, különösen shreddelései is élményszámba mennek, Myung és Rudess valamennyi „megszólalása” más-más hangon történik, LaBrie pedig talán egyedül a Vacant-ben vetemedik arra fátyolos, reszkető hangú énekre, amit nagyon nem bírok tőle, keménységben tisztességesen „állja a sarat”.
A maga mindössze hét dalával elsőre rövidnek tűnhet az album (DT-mércével mérve az is), ám a korong így is csaknem 70 percen át pörög, a nyitó As I Am-et és a nyúlfarknyi Vacant-et leszámítva egyik nóta sem rövidebb tíz percnél, az In the Name of God játékideje pedig 14 perc fölé is felkúszik.
Nálam ebből a dalcsokorból egyértelműen az okosan, keretesen felépített, izgalmasan lüktető, a közepén egy játékos, táncos témát is magában foglaló instrumentális nóta, a Stream of Consciousness viszi el a pálmát. Az As I Am meglepően szikár, agresszív darabnak indul, hogy aztán egy hintázó középtempóval juttasson el bennünket a refrénig. A This Dying Soul-ban LaBrie bizonyos részeket furcsán torzítottan, lefojtva énekel, míg más sorok ritmizálása a Metallica Blackened-jét idézi. Jó lökete van az Endless Sacrifice-nak, plusz itt is kapunk Rudesstől egy kis zenei nassolnivalót. Az In the Name of God-ból pedig leginkább az emelkedett hangulatú refrén maradhat meg a hallgatóban.
Szóval nem rossz anyag ez, igaz, nagyobb fokú elmélyülésre van szükség hozzá, mint a korábbi DT albumok esetében. A fekete-fehér borító sugall egyfajta komorságot, szomorúságot, ám hangulatilag a lemez szerintem semmivel nem sötétebb elődeinél. Ha nem is olyan kivételezett pozícióban, mint a fentebb említett albumok, nálam ez a ma húszéves anyag is ott van a zenekar történetének emlékezetes, szerethető pillanatai között.
