rattlead.hu
A visszatérés
Ha sokáig követed a zenét, vannak olyan zenekarok, amelyekről egy idő után azt gondolod, hogy már célba értek – bár ez évről évre kevésbé bizonyul igaznak -, a logikus végkifejletet elérték, vagy az adott projekt mögött álló üzemanyagot más alkotások felé irányították át. A Before The Dawn esetében úgy tűnt, hogy a zenekart mozgató összes energiát már át is transzportálták, és a csapat végül letette a kalapját. Tuomas Saukkonen több projekttel is futott ekkoriban, és a Rise Of The Phoenix után – ami őszintén szólva egyre inkább olyan érzést keltett, mintha egy átkot idéznénk meg, hiszen ha egy drasztikus felállásváltás után egy főnixről nevezed el az albumodat, az szinte eleve elrendelte a jövőbeli törekvéseket; bezárta a boltot, és szinte mindent, ami addig futott, beolvasztott abba, ami a Wolfheart nevet kapta.
Azonban miután 2022 januárjában visszatért a Dawn Of Solace-szal – egy másik projekt, amelyről azt hittük volna, hogy lezárult -, úgy tűnt, hogy a korábbi projektek parazsa nem égett ki úgy, ahogyan azt gondoltuk. A Before The Dawn korábban már visszatért a „Final Storm” című kislemezzel, amelyet részben a 2021-es Deadlight albumuk újrakiadásához készítettek. Ezután azonban az ember arra a következtetésre juthatott volna, hogy „Oké, most már a Before The Dawn fel van göngyölítve”. A csapat ezen státusza azonban ködös homályban maradt egészen 2022 szeptemberéig, amikor is kiadtak egy új kislemezt „Downhearted” címmel, és bemutatták, hogy egy új személy, Paavo Laapotti vette át az énekesi szerepet. Majd közel tíz hónappal később, június végén a csapat kiadja új albumát Stormbringers címmel.
Persze tizenegy év két album között hosszú idő (ez több, mint egy Scar Symmetry szünet!) és majdnem elég ahhoz, hogy gyakorlatilag az alapoktól kezdve újraindíthassunk egy csapatot, mintha teljesen újrakezdenénk, és úgy tűnik, bizonyos szempontból a Before The Dawn is ezt tervezi. A Before The Dawn formulájának egyik meghatározó eleme az évek során a hörgős és tiszta vokálok váltakozása lett, különösen, amikor a végül standard hörgős versszak/tiszta ének refrén dalszerzési stílusról volt szó. Csak a Rise Of The Phoenix teljes felállás váltása után a Before The Dawn szakított ezzel a hangzással, és a korábbi hangulatosabb-melodeath-nél sokkal gyorsabb, majdnem teljesen durva hangzás felé indult el. Sok magja annak, ami végül meghatározta a Wolfheart hangzását, ezen a kiadványon került elültetésre.
Most úgy tűnik, hogy a Before The Dawn a másik irányba szándékozik elmenni, és a Stormbringers-en szinte teljesen tiszta éneklésűvé vált, megteremtve ezzel az előző kiadvány vokális ellentétét. Az is érdekes, hogy a Stormbringers-en Tuomas elégedettnek tűnik azzal, hogy a háttérben tevékenykedik, és Paavo énekesre helyezi a hangsúlyt, hogy vigye a csapatot.
Az eredmény, jobb kifejezés híján, érdekes.
Zeneileg a Stormbringers az, amit egy Before The Dawn visszatérő albumtól elvárnánk. A fülbemászó refrénriffek, a súlyos groove és a dicsőséges melodeath galopp egy cseppet sem hagyta el a zenekart, még az albumok közötti nagy időeltolódás ellenére sem. Nem hangzik elavultnak sem, mint ahogyan azt néhány visszatérő album tenni szeretné. Egyes zenekarok hajlamosak arra, hogy a visszatérésüket furcsa időkapszulává változtassák, amit látszólag az éterből emeltek ki és helyeztek a modern időkbe, de ehelyett a Before The Dawn visszatérése a Stormbringers-en egy modernizált változata annak, amit a csapat zeneileg csinált a Deadlight és a Deathstar Rising között. A „Destroyer”-ben a klasszikus Before The Dawn gitárszóló végigkíséri az egész dalt, és könnyedén elfér a fejedben ahhoz, hogy valamilyen csavaros formájú házfoglaló jogokat kapj. Úgy tűnik, hogy egy olyan album, mint a Rise Of The Phoenix robbanásigényes és folkos dallamai megkapják a megfelelő ördögűzést a Wolfheartban, így a hangsúly a kétlépéses és középtempós ritmusriffekre helyeződik, amelyeket néhány dicsőséges gitárszóló támaszt alá – különösen egy olyan dalban, mint a „Chains”. Azonban úgy tűnik, hogy a Before The Dawn visszatérésének sikere nagyrészt azon múlik, hogy hogyan fogadod az új énekes, Paavo Laapotti énekhangját, mert az albumon mindenhol ott van. Énekesként hatalmas űrt kell betöltenie a Before The Dawnban, és az, hogy őt helyezték előtérbe – úgy tűnik, még a keverésben is -, az album középpontjába helyezi őt. Időnként rekedtes lesz, és az egész albumon úgy tűnik, hogy egy kicsit keményebben nyújtózkodik, mint amennyire a hangja engedi, mintha néhány vokálsor egy másik énekes hangterjedelmére íródott volna, és ő mindent megtesz, hogy abba a szerepbe lépjen. Legtöbbször tökéletesen megfelel a csapat tiszta énekesének szerepében, különösen akkor áll kontrasztban, amikor a kettős vokális támadás beindul.
Tény, ami valószínűleg meg fog zavarni, az bizonyos szavak kiejtése, mert a metál nem különösen kíméli az akcentusokat (legalábbis nem anyanyelvi szinten), és az, hogy meg kell próbálnod áténekelni magad rajta, csak egy jó módnak tűnik arra, hogy megégesd magad. Másrészt viszont a fickónak fantasztikus death metal üvöltése van, és az a maroknyi alkalom, amikor ezt az albumon keresztül előadja, fejbe kólint. Paavónak van egy pokoli bömbölése, amit az egész albumon ritkán használ, és ez egyike azoknak, amelyekkel együtt, amikor tökéletesen a hangterjedelmén belül van, megengedi, hogy lássuk, hogyan került a vezető helyre. Amikor újabb bandákról beszélünk, gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy egyes albumokat „a koncepció bizonyítékaként” kezeljünk. A banda kifejti az ötleteit, és megmutatja, hogy igen, képesek megvalósítani azokat – gyakran változó sikerrel, de hallgatóként ez rendben van, mert ez egy olyan csoport, amely bizonyítja magát. Furcsa módon úgy tűnik, hogy a Before The Dawn már elég régen eljutott oda, hogy a banda újraindításának része az is, hogy a csapatnak most újra bizonyítania kell, szóval a Stormbringersben vannak olyan pillanatok, amikor ez egy kicsit érezhető.
Az ötlet megvan és az ötlet jó, csak most a Before The Dawn-nak kell ezt lecsiszolnia és végrehajtania. A Stormbringersben van néhány nagyon, nagyon, NAGYON! fényes potenciál, és láthatod, hogy a banda gyorsan visszaveszi azt a helyet, amelyet évekkel ezelőtt. Tuomas azösszes projektjét tökéletesen lezárta, miközben a Wolfheart-ra összpontosított. A Stormbringers olyan frusztrálóan közel kerül, hogy szinte kiabálni akarna vele. Jelenlegi állapotában ez a „nagyon jó” kislemezek szilárd gyűjteménye, egy olyan énekessel párosulva, aki nagy szívvel dolgozik, hogy minden működjön, és puszta erőből „majdnem kész” állapotba hozza az albumot.
