Fémforgács
“Az ősök életét a csend uralta, azonban a 19. században a gépek feltalálásával megszületett a zaj. Manapság a zaj uralkodik az emberi érzékszervek felett.“
Ezek a magvas gondolatok Luigi Russolo-tól származnak, aki az előző évszázad elején élt festő, zeneszerző és a noise deviáns antikrisztusa. Ő az alapító, a don, akinek pecsétgyűrűjét illendő nikotintól sárgálló, infernális nyálunkkal összecsókolni, mert ha ez az ember nem fedezte volna fel az akkor még újdonságnak ható ipari zajokban rejlő elidegenítő hanghullámokat, akkor valószínűleg ezen sorok sem íródhattak volna meg. A The Art of Noises manifesztója minden zajművésznek ott kell figyelnie a polcon, mégpedig kitüntetett helyen. Luigi esetében tényleg mondhatjuk, hogy feltalálta a meleg vizet, mivel egy eddig sosem hallott koncepciót vázolt fel, ami az ellentmondások axiómája. Miszerint a zaj=zene. A 20. század elején ez a dadaista vonal még bőven idegen stílusirányzat volt és ennek megfelelően nem is akadt túl sok követője. Ami ma őrültségnek tűnik az akkoriban hatványozottan igaz volt. Azonban az őrületben voltak követői is, igaz ő ezt nem érhette meg. A német industrial egyik istenségének számító Einstürzende Neubauten épp japánban koncertezett, ahol a színpadtechnika bepattintása közben találkozott két pofa. Ők voltak Yamantaka Eye és Mitsuru Tabata akik mindketten megcsömörlöttek attól az irányvonaltól, amerre az eredetileg lázadópunk akkoriban haladott. Egyszerűen kimúlt a veszélyérzet. Sikerült idomítani és domesztikálni azt a stílust, ami eredetileg azon számkivetettekhez szólt, akiknek nem volt helye a többségi társadalomban. Fáradt, becsapott munkásosztály, jövő nélküli fiatalok és színes különcök nélkül folytatta útját az újgazdag kölykök gördeszkaparkja felé. Ezt mintegy megérezve Eye és Tabata valami másra vágyott. Olyasmi felé orientálódtak, amit akármennyiree is próbálkozzanak a kinyalt öltönyös üzletemberek…sose sikerült pórázra fogniuk. Itt jött el a fikás orr, azaz a Hanatarash és a külön ágazatot képviselő japanoise ideje.
Nem a jólfésült bibliásfiúk terepe ez a japanoise. Amíg a bolygó túloldalán GG Allin borzolta a kedélyeket, addig a felkelő nap országában a Hanatarash volt az ügyeletes botrányhős. Mind a két entitás szomjazta azt, hogy újra veszélyes legyen az, amiben alkotnak. Visszakapja metszőfogait az a művészeti ág, amit képviselnek. Én azonban megmerem kockáztatni azt, hogy ezek a japán úriemberek még hírhedt társukra is képesek voltak rálicitálni. 1984-től számítható a Hanatarash karrierje, tehát még azt is mondhatjuk, hogy egy időben zajlottak az események, ám ebben az esetben az önmaguk alá fosás helyett sokkal radikálisabb dolgokat képzeljünk el. 1985-ös Tokióban zajló bulijukra eleve úgy érkeztek, hogy mindenkivel aláírattak egy nyomtatványt, amely szerint nem ők a felelősek azért, ha bármilyen tartós egészségügyi károsodás éri az oda ellátogatót. A totális elmezavarnak csak akkor vetettek véget, amikor Yamatsuka egy égő Molotov-koktélt készült bedobni a közönség soraiba. És ez még csak nem is a leghírhedtebb hepajkodásuk volt.
Eye egyik alkalommal egy döglött macskát vágott ketté a színpadon egy machetével, amit aztán szintén a közönség kapott meg vacsorára. Olyan eset is volt, amikor egy működő körfűrész volt emberünk hátára ragasztózva, ami úgy volt megmachinálva, hogy állandóan teljes fordulatszámon pörögjön. Egy idő után elfáradt a ragasztó és a fűrész úgy landolt a földön, hogy közben majdnem levágta Eye bal lábát. A mély seb okozta vérfürdő azonban nem állította meg emberünket…az ő anyja nem ribancot hozott a világra. A legnotóriusabb parádék mégis a munkagépes bulik voltak. Amikor egy valódi markolóval ízzé-porrá zúzták azokat a kócerájokat, ahol éppen felléptek.
Ledöntött falak, miszlikbe aprított színpad és pár összetört szív maradt csak utánuk. A hab a tortán akkor következett, amikor a törmeléket és az üvegdarabokat a markolóval a tömeg felé dobálták. Ennek természetesen híre ment és nem csak az extremitásokat kedvelők között, hanem a rendőrőrsökön is. Nem sokáig folytatódhatott ez a destruktív turné. Gyorsan híre ment a Hanatarash okozta pusztításoknak és az ország minden klubjából, koncerthelyszínéről ki lettek tiltva. Az albumok jöttek ez idő alatt is, de a “koncertezésnek” egy időre befellegzett és a tagok is új projektekbe vágtak bele. A több mint négy éves hiátust 1990-ben szakították meg, ám ekkor már csak az általuk alkotott zajra koncentráltak. Aktív bandaként 1998-ig adogatták ki az újabb sorscsapásokat.
Stílusukban pedig minden kétséget kizáróan a legjobbak közé tartoztak. Kifejezetten változatos módját választották a hangrobbanások okozta szennyezésnek, ahol a nehézipari gépek okozta kisülésektől a koncertbejátszások alatt hallható káoszig rengeteg különféle elem építi fel azt a kakofonikus miazmát, ami minden absztrakt zaj fenevadat rabul ejt. A jelen írásomban szereplő 3-as számú lemez tökéletesen egyesíti a fentebb írtakat. A populárisabb címe ennek a korongnak William Bennett Has No Dick névre hallgat, aki egy konzervatív, tradícionalista író volt, aki az amerikai értékekről szerette leginkább megosztani véleményét. Én azonban jelenthetem, hogy a Hanatarash legénységének a helyén volt véreres fasza és azzal püfölték be egymás után a szögeket a normalitás koporsójába. Ők ugyanis a tradicionalizmus hóhérjai. Hatalmas mosollyal az arcukon köpik szembe a képmutató pózerlázadók minden molekuláját. A totális agresszió a hangorkánokba rejtett repeszgránátokban testesül meg.
A gyorsan váltakozó képletek összezavarják a zajszüzeket. Olyan érzés, mintha villámgyorsan ugrálnánk a különböző rádióállomások hullámhosszai között. A sistergősen elektromos és a digitálisan búgó zajmasszák tengerében azonban az igazi noise ínyencek megtalálják a számításukat. Még hagyományos gitár és dob részek is felütik a fejüket, ám ők csak mellékszereplők maradnak az elektronika mellett. Ugyanis a noise egy olyasfajta állat, ami nem tiszteli a másik zsáner territóriumát. Általában ha a hagyományokban fogant hangszerekkel előadott metal banda beleinjektálja a hangzásába ezt a gyorsan mozgó szemcsés homokvihart, akkor az mindenhová beeszi magát. Képtelen megmaradni a háttrében és rögtön áthatol minden fémen, akár a rozsda. Az intenzitás szónak egy teljesen új jelentése lesz mindazok után, ha az elejétől a végégig meghallgatjuk ezt a bestiát.
A Hanatarash azt a realitást közvetíti nekünk, amit mi magunk teremtettünk. Mindez a mesterséges hullámhossz a mi teremtményünk, aminek mi adtunk ilyen kaotikus arcot. Akinek nagyon burzsoá a fájdalomküszöbe az sose fogja megérteni azt a környezetet, amit valójában képes teremteni a zaj. A Hanatarash 3 minden micisapkás művészléleknek köszönés nélkül egyből belehuppan az ölébe és lehetőleg úgy, hogy a forró szója latte az egyenesen a pofájába zúduljon. Ezen önnön kinevezett artista lelkek pedig nem tudnak velük mit kezdeni. A transzgressziót behozza abba a nagyon intellektuálisan hangzó megnevezésbe, amit az ilyen újdonsült művészlelkek avant-garde-nak szeretnek nevezni két hatalmas orrhorkantás között.
Ez az anyag olyan mértékben izoláló, hogy megkérdőjelezi minden más entitás létezési jogát. Ahogy már fentebb is írtam nem engedi semmi másnak sem azt, hogy ignorálja, vagy ellopja előle a rivaldafényt. A legradikálisabb elemeit sorakoztatja fel mindabban a nehezen meghatározható halmazban, ami után még a legbrutálisabb zenékhez szokott füleket is galvanizálni kell egy kis Cher maratonnal. Ha esetleg olyan vendég érkezik hozzánk, akit szívből gyűlölnénk, akkor nyugodtan tegyük be ezt a lemezt a lejátszóba. A hatás garantált. Értelmet keresünk a végtelen gyűlöletet árasztó kisülésekben? A teljesen értelmetlen ordításban? Ösztönösen próbálunk mindent bekategorizálni, elemezni, megérteni. Még akkor is, amikor csak tényleg annyi lenne a feladatunk, hogy átadjuk magunkat a nihilista destrukció végtelenbe tartó viharának. Úgyse fog jönni olyan eső, ami lemosná már utána rólunk a felgyülemlett mocskot.
A pszichénk azon részét stimulálja, ami kifejezetten az ilyen frekvenciák által termel kellő mennyiségű endorfint. Ezt valaki vagy közel engedi magához vagy nem. Jól nevelt kamikaze pilótákként irányították repülőiket a Hanatarash legénysége. A célpont pedig nem más, mint az előre lefektetett és elfogadott társadalmi normák. A japán metamfetamin a világon a legerősebb ilyen típusú szer, akárcsak a Hiroshimai gombafelhő úgy fogja kifolyatni a szemgolyóinkat a helyéről. A Hanatarash mindennek a hangbéli megfelelője. Minden egyes tétele könnyen megkülönböztethető egymástól és jól meghatározható karakterrel bír. Nem fognak egymásba ütközni a felvonások, hanem sajátos lélekkel rendelkező, önálló életre képes lényekként terrorizálják vékony burkolatú idegszálainkat. Nem sokáig fog a vér ezen folyományokban maradni, a Hanatarash szonikus bummja több megatonnányi dinamittal fogja a szennyezett földet locsolni vele. A lemez közepén hallható koncertbéli bejátszás, vagyis a Live Shit Action 84 és a Live Shit Action 88 pedig kiváló hangulatképet közvetít számunkra egy jól sikerült Hanatarash buli utáni másnapról. A hagyományos értelemben vett zene is szerepet kaphat ebben a pokoli színjátékban, ehhez elég meghallgatni a White Anal Generator és a Clash Flag AKA nevezetű elemeket. Nem tudom kinek/kiknek gépelem ezeket a sorokat, de mindegy is. Akik jártasak a noise színtéren, azoknak itt semmi újdonsággal nem szolgáltam, de akik ismerkednének vele, azok jó helyen kotorásznak a zajkukában. Érdemes pont a Hanatarash ajtaja előtt lehugyozni elsőként a küszöböt. Noise rajongóknak kötelező darab. Nem vagyunk sokan, sőt…de létezünk és amíg vannak ilyen és ehhez hasonló őrültek a világban, akkor még halálunk után is létezni fogunk a végtelen zajhalmazba rejtve.
Ezzel el is lantoltam mindent, amit szerettem volna….így hát le is teszem.
