Fémforgács
Stílusosan kezdjük az új hullámos hidegháború első fejezetének az elejét. Fellibbennek az atomsorompók és újra ott tart az emberiség, hogy a nagyhatalmak kényszerből jéghideg pengét kénytelenek tartani a másik ádámcsutkájához. Mindez annak érdekében, hogy a másik kezükkel nehogy megnyomják az apokalipszist elhozó gombot. Damoklész kardjaként fog ismét lógni a fejünk felett az armageddon gombafelhője. A “civilizált” 21. századi humanoidnak újra félnie kell attól a láthatatlan lénytől, amit saját maga alkotott. Amelyik a mindennapi modern élethez szükséges energiát adja az ugyanavval a hévvel húzhatja le mindenkinek a szemei előtt a rolót. Beeszi magát a sejtjeinkbe, epét hánytat velünk, majd szép lassan felemészt minket szörnyű kínok között. Lehámozza rólunk a bőrt, az összes szőrszálat majd mindent, ami egykori önmagunkra jellemző volt. Ez egy olyan gyilkos, ami szadista brutalitással kínozza meg a halálraítélteket. Mindezen szerencsétlenek legközelebb már csak akkor fognak az örömhöz hasonlót érezni, amikor elérkezik hozzájuk a megváltást nyújtó sötétség, majd kihuny szemükből a fény. Ha már mindenki felépítette hátsó kertjében a bunkerjét és az egész bolygó úgy fog festeni, mint az Enver Hoxha korabeli Albánia, akkor a Pennsylvania államból származó Uranium legújabb albuma kitűnő aláfestőzenéje lesz az emberiség utolsó korszakának.
Ne számítson senki se arra, hogy vigaszt vagy fals reményt nyújtó tüneményes dallamok fogja körülvenni a babkonzervek és nyers betonfalak tengerében. Az Uranium fő agytrösztje AA, akinek a neve, mintha a plutónium egyik alkotóeleme lenne. 2021 óta gyártja a nukleáris robbanótölteteket, amik eddig kivétel nélkül célt találtak. A koordinátákat már februárban is betáplálta ebbe a tömegpusztító gépezetbe, melynek az eredménye az An Exacting Punishment lett. Az előtte megjelenő kislemezek is nyomasztóan reménytelen erőszakkal vegyes hulladékot tuszkoltak le a torkunkon két kézzel, de a fő attrakciónak számító album volt az, ami különösen nagy hatással bírt rám. A kapának az élesebbik végével brutalizálja cafatokká gyönge nyakunkat, amely végül elválik a fejtől. A Pure Nuclear Death azonban még erre is rálicitál. Fényt, pozitivitást vagy szentimentális balladákat ne várjon senki. Ez egy vasérccel teli megsemmisítő tárbor, ahol a biomechanikus őrökbe az előbb lőj, aztán kérdezz parancs van beprogramozva.
Az Absolute Terror személyében szólal meg a munkáskolóniákat ébresztő hajnali dudaszó. Kegyetlenségéről már az első másodpercekben tanúbizonyságot tesz, ugyanis egyből beránt minket ennek az embertelen univerzumnak a kellős közepébe, ahol az érzelmek, mint olyanok nem léteznek. A kezdeti lappangó gyilkos megmutatja igazi arcát mindazok számára, akik bemerészkednek ebbe az ipari zajoktól hemzsegő halálgyárba. Kegyetlen blast beat, sistergős gitártónus és szintén a black metalra jellemző, ám annak az unortodox ágát képviselő vokál. Az indusztriális lélektelenség a fő motívum, míg a fekete miazma az a gyászlepel, amely eltakarja sápadt orcánkat. A megszólalás egyből letaglóz és felemészt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy a hagyományos fémzenei hangszerek mellett nagy szerep jut az áramvonalasított power elektronikának és a noise mindent felemésztő kakofóniájának is.
Akik kifejezetten kedvelik az organikusan megszólaló hangszereket és a természetességében könnyed dalstruktúrákat, azok nagyon gyorsan tegyék az x-re a kurzort, mert ilyenről itt szó sincs. Lélekpusztító a középtartományban elénk tárt hörgősikoly, amely letargiába taszítja még a legoptimistább lelkeket is. Ezt a meglelhetősen intenzív kezdést egyre inkább átformálja AA egy lassabban őrlő elektromos kínpadra. A statikus megszólalás nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy részecskékre bontsanak minket ezek az ember alkotta embertelen gépek. Gyakoriak a különféle sample-k is, amiből az egyik a címadó dalban üdvözöl minket. Kiegyensúlyozottságában, középtempós monotonságában szállítja a fülünkbe a nukleáris tél minden borzalmát ez a tétel.
Enyhe ritmikák, néhány fogósabb szekció…ennyi az, ami kisebb kapaszkodót nyújthat, de ezen kívül semmi olyasmi nincs, ami emészthetőbbé teszi számunkra ezt az epésen keserű mechanikus pirulát. A daganat egyre nagyobbra nő szervezetünkbe, ennek megfelelően kezd egyre hevesebben pulzálni a frekvencia. A halálnak rengeteg arca van és ez az egyik legkegyetlenebb fizimiskája. Az urándúsító zabolázatlanul halad tovább útján, amelyet ugyanolyan emberi kezek irányítanak, mint amilyen ezeket a sorokat gépeli a klaviatúrán. A vonásokban mindig felfedezhetjük saját magunkat, még a maghasadást előidéző láncreakció pillanatában és a nukleáris lesülés során is.
Ha lehet ilyet mondani, akkor számomra a Casual Violence az a tétel, ami a legerősebben szorítja át a hevesen pulzáló vérerekkel teli nyakamat. Mindezt addig a pontig, amíg szemgolyóim ki nem düllednek a koponyámból. Szinte tapintani lehet azt a hatalmas gyűlölet bombát, amiből áradnak a repeszdarabok. Hosszan kitartott, nyújtott háttérzajokkal megspékelt pokoljárás ez, ahol még a vokálnak álcázott gyűlöletbeszéd is egy sokkal mélyebb tartományba kerül. Elhagyatott gyárakban leledző hulláknak húzhatja már csak a talpalávalót ez a tétel, mert ezt a kolosszális higanytájfunt nincs olyan élőlény, amely ép bőrrel túlélné. A Fortified Mass Fungus ezután már csak takaríthat.
Az Uranium öt szintes pokoljárásából az utolsó kettő a leghosszabb és véleményem szerint ezek is az első számú gyenge láncszemei a lemeznek. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a gyenge szót itt erősen idézőjelbe kell tenni, mivel ezek is tökéletesen illeszkednek az album koncepciójába, azonban véleményem szerint ezek a tételek túlságosan is el lettek nyújtva. Unalomba éppenséggel nem fulladnak, de a 8-9 perces tartomány már egy kicsit túl nagy falatnak bizonyul AA számára. Az 5-6 perces porciók sokkal koncentráltabb csapást mérnek az agyvelőkre. Ha esetleg az utolsó két felvonást feldaraboltuk volna a duplájára és ennek megfelelően lettek volna megírva a tételek…na akkor tuti kiakadtak volna a dózismérők.
A Csernobil hangulat azonban végig nagyon erős a Pure Nuclear Death-en és ez a legnagyobb erőssége is a legújabb Uranium torzszülöttnek. Betegesen kegyetlen, sokrétű és összetett zajhalmaz, aminek mégis van karakterisztikája. Velejéig gonosz bestia ez, ami gyilkolni akar, de ez az a fajta gyilkos, akiről egyszerűen nem bírjuk levenni a szemünket, ha egyszer munkába lendül. Olyan hangulatot áraszt a jelenléte, ami egyből beeszi magát a lényünkbe és annak megfelelően fog minket belülről bomlasztani. A korai Swans és a Godflesh teljesen nyilvánvaló behatást gyakorolt AA tébolyult elméjére ám én egyáltalán nem lennék meglepve, ha egyéb industrial csapatok albumai is megtalálhatóak lennének a polcán. Itt elsősorban a Skinny Puppy és társaira gondolok. Nem is szeretném tovább szaporítani a szót, mivel itt tényleg egy olyan entitásról van szó, ami abszolút két táborra szakítja a hallgatóságot. A többség természetesen még rémálmában sem szeretné hallani az ilyen és ehhez hasonló gyarlóságokat, meg egyébként is már kihűlt a forró tejcsi, aztán meg menni kell a 10 órási misére… Mi viszont nyugodtan merüljünk nyakig ebbe a grafitcellákkal teli fűtővízbe és élvezzük a termonukleáris gyógyfürdőt….amíg lehet.
