Fémforgács
Biztosan a korosodás hozza, de manapság az a furcsa perverzióm alakult ki, hogy nemcsak random repkedek a promók között, hátha valami hanganyag magával ragad, de még el is olvasom a melléjük kanyarintott levelet! Ez régen pusztán időpocsékolásnak tűnt, de most kifejezetten élvezem keresgélni, majd jókat mulatni az olyan minősítéseken, mint a “kultikus banda”, a “skandináv black metal rejtett kincse”, vagy személyes kedvencem, a “régóta várt bemutatkozó lemez”. Utóbbi azonnal kérdéseket szül: ki várta és mióta, ha egyszer bemutatkozó album? Nyerni csak akkor fog, ha meglepetésként letarol… Ehhez képest az egyszerűen One Master névvel ellátott amerikai black metal horda kísérőjében csak annyi állt, hogy a kiadó büszkén mutatja be hosszú kihagyás után a banda friss lemezét, ami úgy egyszerűen csak black metal. Nagyon szimpatikus volt nekem ez a hozzáállás, főleg, hogy egy valóban régi múltra visszatekintő, eddig is nagyszerű kiadványokat produkáló csapatról van szó, akik ugyan tagságuk tekintetében már sokat változtak a kezdetekhez képest (2002), de az alapító Valder (Death Vanish, Lustrum) révén a minőség tekintetében sosem kötöttek kompromisszumot. Mint mindig, ő felel a vokálért és a gitárért, jelenleg Eponymosu (Disanimator, Entierro, Nightbitch) üti a bőröket, valamint érdekes módon két basszer is a nevét adta az októberben érkező The Names Of Powerhez (Grave Dog, Black Wolf). Az One Master valóban azt adja, amit kínál: rideg, sikoltó, fojtogató légkörű hagyományos fekete fémet, ami rendelkezik annyi sajátos, finomhangolt mozzanattal, hogy képesek legyenek önálló arculatot kialakítani maguknak a zsúfolásig telített színtéren is.
Dübörög a hangulatteremtés, akadnak melodikusabb pillanatok, de ennyi változatosságot bőven képes magába építeni a közel 55 perces anyag. Szükség is van rájuk, mivel kíváncsiságom kielégítésnek eleget téve szépen meghallgattam a korábbi anyagaikat is, melyek jellemzően 35 perc környékén mozogtak, így saját diszkográfiájában is különlegesnek mondható ez a monumentális játékidő. Ha azonban azt nézzük, hogy a banda több, mint 6 évet szentelt a folytatás elkészítésének, bőven tekinthetjük ezt a hosszt egyfajta elégtételnek a kimaradás miatt. Egyértelműen feltehetjük a kérdést, hogy egy ilyen időkeretet hogyan lehet kitölteni bármiféle kísérletező kedv és innováció nélkül, de erre csak az lehet a válaszom, ami bármilyen más stílus esetében is lenne: egy jól kivitelezett stíluslemezzel. Aki értékeli a magas minőséget, az biztosan megtalálja magának, aki pedig az újdonság délibábját kívánja kergetni, az szépen átsiklik felette.
Azért nézzünk pár konkrétumot is az anyagról, amiről már most kijelentem, hogy számomra igazán jó élményként fog megmaradni. A brutál játékidőn összesen 6 tétel osztozik, jellemzően 7 perces kiadásban, de akad egy tíz és egy tizennégy perces szerzemény is, persze a lemez zárásaként. Fizikai formában ez lesz a zenekar első dupla lemeze. A témavilág az okkultizmus, boszorkányság és ördögimádás háromszögében fogant, nagy meglepetésekre és kacifántos koncepcióra nem kell számítanunk, de ahogy azt a dalcímek is sugallják akad mögöttük egy összetartó laza kapocs. Az alapgondolat arra a hiedelemre épült, hogy ha valaki kimondja egy istenség, démon, szellem nevét, az uralkodhat felette. A kimondott szavak erejéről szólnak tehát a szerzemények, körbejárva hat témát. Ilyen a vallás, eretnekség, a kultusz, a magány, a világegyetem mindenhatósága és a modernitás, mint a bizonytalanság és félelem forrása.
A projekt jó szokásához híven nem túl combos hírveréssel hozza ki az új anyagot, így én is csak egy tétellel tudom felhívni rá a figyelmeteket. Minősége ellenére a rövidebb lemezeik mindenképp tüzesebbek és erőteljesebbek, de a The Names Of Power is méltó megjelenés a régóta létező, eddig nem nagyon hibázó csapat számára. Akik a különösebb agyalások nélküli, klasszikus black metal értékeket keresik, azok most nyugodtan elszakadhatnak egy kicsit az északi országoktól.
