rattlead.hu
Az a durva nagy helyzet, hogy sokáig tépelődtem azon, hogy ezt a cikket egyáltalán nekem kell – e megírnom, mivel a Life Of Agony életművéből csak ezt az egy albumot hallgatom. Szóval, a csapat feltétlen hívei joggal mondhatnák, hogy mit pofázok én itt ? HEHEHE!! Arról nem is beszélve, hogy a főszerkesztő úr szerint én vagyok a Rattle Squad extrém felelőse, ezért, hogy egy klasszikust idézzek: ” Hagyja a dagadt ezt a zenét másra, death metal-t vigyen föl a padlásra” koncepció sokkal könnyebb lett volna. De mivel én egy lázadó típus vagyok, s imádok az elvárásoknak nem megfelelni, úgy döntöttem, hogy csak azért is neki kezdek! Végül is mit veszíthetek? Maximum egy billentyűzetet, amit a fejemen török ketté, amikor rájövök, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, s inkább hagynom kellett volna, hogy egy olyan ember emlékezzen meg erről az albumról, aki a zenei újságírás doktora.
A Life Of Agony – t 1989 – ben alakította meg Alan Robert basszusgitáros, Joey Zampella gitáros és Keith Caputo énekes, aki egyébként Joey unokatestvére. Hardcore zenekarként indultak, ami nem meglepő, hiszen Brooklyniak voltak, s ott akkoriban sok zenélő fiatal ebben a stílusban próbált megszabadulni a bennük fortyogó dühtől és feszültségtől. A fiúk három demót is megjelentettek, s ezen idő alatt két dobos is megfordult a csapatban, Eric Chan és Kenny Pedersen. A 90-es évek derekán a hardcore zenébe már kezdtek belopakodni a metal és más stílusok hatásai, így a Life Of Agony sem a tradicionális, gyors és pattogós témákban gondolkodott. A korai szerzeményeik leginkább középtempós és súlyos döngölésekkel voltak felfegyverezve. Sőt, a harmadik demón már megjelentek a dallamosabb megoldások is. Itt már Keith is maga mögött hagyta a dühödt üvöltözést, s tisztább hangokat eresztett ki a torkán. Ez annak is köszönhető volt, hogy ekkor kezdett el egy énektanártól, Don Lawrence -től leckéket venni, akinél azelőtt olyan arcok tanultak, mint Jon Bon Jovi vagy Sebastian Bach. Keith mellet Joey Z is úgy döntött, hogy egy gitártanár segítségével próbál továbbfejlődni. Mondanom sem kell, hogy ez még mindig kevés lett volna az együttes hírnevének növeléséhez, ha nincs a srácokban egy akkora adag tehetség, amely alatt még a Brooklyn Bridge is megroppant volna. Miután a Roadrunner Records szárnyai alá vette a formációt, megkezdődött az első lemez dalainak rögzítése a brooklyni System Two stúdióban. Mivel ekkor még nem volt dobosuk, a csapat producere, a Type O Negative billentyűs Josh Silver tanácsára a dobtémákat Sal Abruscato, a Type O ütőse játszotta fel, aki röviddel ezután állandó taggá avanzsálódott. A River Runs Red 1993 október 12-én jelent meg, s semmi perc alatt megfertőzte a világot
Az anyag tulajdonképpen nevezhető konceptalbumnak is, hiszen minden nóta a nehéz körülmények között élő fiatalok életével és mindennapos problémáival foglalkozik, de ezt egy fikció keretében foglalták össze, amely egy srác megrázó történetét meséli el. A szövegek legnagyobb része a basszeros Alannek köszönhető, aki bőven ihletett tudott meríteni Brooklyn sötét oldalából, főként az ott élő tinédzserek mindennapos viszontagságaiból. Az olyan témák, mint a szülők válása, a kilátástalanság, a barátok elvesztése vagy az öngyilkosság gondolata, az utcán hevertek, csak le kellet nyúlni értük, s dalszövegekbe faragni. Sokan gondolták akkoriban, hogy nótákat Joey Z írta, de az igazság az, hogy nagy részben ez is Alan érdeme, aki még Caputo énekdallamainak megalkotásában is bőven kivette a részét. Úgyhogy mindennemű túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy ő volt a banda motorja.
S hát az album…….! Mit is mondhatnék még róla azon kívül, hogy 30 éve rendszeres látogatója a lejátszómnak, ( Szegény CD már nagyon viseltes állapotban van!) s még manapság is azon töröm a fejem, hogy ezek a huszonéves zenészpalánták, hogy a fenébe tudták ilyen zseniálisan megcsinálni?! Valószínűleg ők sem tudnák ezt megmondani. A lemezen 13 tétel található, de ezekből három csupán egyfajta „szöveges” betét. Attól függetlenül, hogy az anyag igen csak sötét és borongós hangulattal van átszőve, a dalok feszülnek az energiától, s a remek riffeknek, témáknak, valamint a pulzáló ritmusoknak köszönhetően, szinte csurig tölti az embert energiával. A hallgató együtt lélegzik a dalokkal, s a lemez lejártával úgy érzi magát, mintha megszabadult volna egy csomó szarságtól, melyeket súlyos teherként cipelt magával. A River Runs Red -et hallgatni olyan érzés, mint amikor a legjobb haveroddal beszélgetsz, s őszintén megosztod vele a szívedet és a lelkedet nyomasztó problémákat.
A sound abszolút bivaly! Joey gitárja szó szerint leszakítja az eget, a dallamosabb témák meg szinte pszichotikus állapotba sodorják az embert. Keith Caputo jellegzetes hangja szó szerint összenőtt a Life Of Agony-val, s nem is tudnám más énekessel elképzelni ezeket a nótákat. Ez a néha rekedtes, néha kétségbeesett, de mégis tiszta orgánum tökéletesen passzol a zenéhez, s az album tematikájához is. Meg kell még említenem Sal Abruscato dobost, aki rendkívül feszesen és ötletgazdagon játszik. Ezt a lemezt élvezettel tudnám végighallgatni akkor is, ha az éneket és a gitárokat száműznék belőle. Nem egy szerzeményben billentyűs hangszerek is feltűnnek, de inkább csak a komor hangulat fokozása céljából. A booklet szerint ezeket Keith Caputo játszotta fel, de aki ismeri a Typo O Negatív zenéjét, annak rögtön feltűnik, hogy nagyon is a Josh Silver féle hangnemben íródtak. Természetesen azért feltűnnek a hardcore gyökerek is, amelyek leginkább a dalokban hallható csordavokáloknál izmosodnak ki.
Az együttes további munkásságára nem térnék ki, mert abban nem vagyok kompetens. Ezt meghagyom annak, aki tényleg fanatikus híve a csapatnak. Nálam ez az anyaguk az abszolút kedvenc, s ez tutira nem fog megváltozni! Emlékszem, még katona voltam amikor olvastam róla, s alig vártam, hogy beszerezhessem. Rögtön megfogott a hangulatával és a súlyosságával. Ha jól emlékszem, még a húgomnak is tetszett, pedig ő leginkább a RAP zene híve volt, de kiderült, hogy a távollétemben ő is gyakran meghallgatta titokban! HEHEHE!! Most itt ülök, s nézem ezt a régi, ütött – kopott tokot és a gyűrött szövegkönyvet, amit már csak a szentlélek tart össze, s azon gondolkozom, hogy a fenébe röpülhetett el ilyen gyorsan 30 év? A River Runs Red már ifjonc koromban is pozitívan tudott hatni rám, ha épp nem voltam jó kedvemben, s ez most is így van. A különbség csupán csak annyi, hogy már én is olyan vagyok, mint ez a booklet: kopott, gyűrött, s már csak a szentlélek tart össze!! HEHEHE!! De a lényegen ez mit sem változtat, a Life Of Agony első albuma egy zseniális alkotás, amely könnyedén kiszabadítja a 90-es évek hangulatát a múlt ködös börtönéből. Neked csak annyi a dolgod, hogy a play gomb lenyomásával megszabadítsd a láncaitól, s eléd fog tárulni minden örömével, bánatával és izgalmával együtt!
