Rockvilág.hu online rockmagazin
A kinti fényviszonyokkal együtt sötétedett a benti hangulat is.. Így lehetne röviden jellemezni a tegnapi Ultima Ratio Fest hangulati ívét a Barba Negrából. Vasárnap késő délutántól négy zenekar vette birtokába a Barba Negra Red Stage-et, hogy egy tempóban egyre lassuló, hangulatában pedig egyre sötétebb vizekre evező minifesztivált varázsoljanak, a Negra kb háromnegyedig megtelt közönségének.
Negyed hét magasságában sétált a deszkákra a Harakiri For The Sky, hogy egy tempósabb, post-hc, black metál bulival melegítsenek be a folyamatosan érkező közönségnek. Az este egyik különlegessége az volt, hogy a négy fellépő között nem volt nagy játékidőbeli különbség. Egyedül a Paradise Lost játszott kereken egy órát, de a többiek is 45 perc körül voltak a színpadon, így nem igazán lehetett érezni a főzenekar-előzenekar kontrasztot. Sajnos az énekhangosítás igen messzire hátra volt keverve, mondhatni a régi Barba Negrából szólt, így a zene sokszor nagyon töménynek hatott. Noha az utolsó két dalra sikerült valamennyire rendezni a dolgot, az énekek rosszul pozicionálása nem csak itt, de egész este jelen maradt. Ez persze semmit nem von le Michael “JJ” V. Wahntraum-ék érdemeiből, ők egy igen pusztító és energikus bulival járatták be a színpadot az utánuk óraműpontossággal érkező Omnium Gatherum előtt.
A Markus Vanhala által 1996 óta irányított finn Melodic-death csapat a tempót még annyira nem fogta vissza, ellenben hangulatában már egyre inkább közeledtünk az este záróakkordjához. Ugyan a hangosítás itt sem volt a legjobb, a zenészek nagyon éltek a színpadon. Sokkal jobban hozták az érzést, mint a legutóbbi A38-as bulijukon, mikor kicsit enerváltabbnak hatottak. Mondjuk a Red Stage és az A38 színpadi méretei között azért érezhető különbség is van, így a hat tagú csapatnak bőven volt helye széltébe-hosszába kalandozni, aminek hatására már a közönség is jobban mozgásba lendült. Feszes, igazi fesztiválhangulatú set-et kaptuk szűk háromnegyed órában, hogy aztán a Primordial-al már tényleg nagyon mélyre evezzünk a hangulatok tengerében.
Az idén harmincadik születésnapját ünneplő ír extrém metál alapvetés aztán úgy vágott fejbe, mint lecsúszott szerva-röpte a vonalbírót egy tenisz meccsen. Váratlanul és nagyon nagy erővel. Súlyos, lassú riffek, zsigerig hatoló énektémák. Ekkor már majdnem kilenc órát írtunk, így kint is rendesen besötétedett, ráadásul hűvös szelek fújtak, abszolút felvette a zene hangulatát az időjárás is. Komor lepel ereszkedett a Barba Negra fölé, mely egyre inkább húzta le az életről a jelenlevőket. Dehát ezért is jöttünk, egy ilyen estén egy ilyen felállásnál nem is várhattunk mást. Hosszan elnyújtott, olykor már doomos hangzásvilágú dalaival azonban a Primordial még messze nem a gödör alja volt. Csak egy odafelé vezető csúszós márványlépcső, ami csak arra várt, hogy megborulj rajta és belezuhanj abba az érzelmi szakadékba amit úgy hívnak Paradise Lost.
A halifax-i ötösfogat ugyan karrierje során rengeteget kísérletezett, a korai doom érát előbb death metál elemekkel egészítették ki, majd gothic metálba váltották, később rendesen belekóstoltak a szintetizátorokkal telepakolt Depeche Mode -féle dark világába, hogy aztán újra kikössenek a gót világ sötét romantikájánál. Mert ott él igazán a banda, annak a stílusnak ők az abszolút csúcsa. Noha rengeteg más banda, más nagy sikerű zenekar létezik, létezett, alkot és alkotott ebben a műfajban, de olyan sikerrel, olyan hosszútávon mint a Lost, senki. 1995-ben pedig a Draconian Times lemezzel olyan magasra helyezték a lécet ebben a kultúrában, hogy azt még csak megközelíteni is nehéz, nemhogy megugrani. Ennek a korongnak a nyitótételével az Enchantment-tel kezdeni pedig annyira zseniális húzás volt, hogy innentől az sem érdekelt, hogy a HD elemek nagyon túl voltak vezérelve, Nick Holmes hangja pedig hol szólt, hol nem. Kezdetét vette egy hatvanperces „szomorúszép” utazás, ahol „gyönyörű” körítéssel volt tálalva a legszomorúbb lelki pusztítás. Egy harmincöt éves életműből persze bőven lehet válogatni, így bőven voltak olyan dalok amik még elfértek volna az este, de szerintem egy nagyon erős és minden korszakot megidéző setlistet kaptunk tegnap. Nagyon jól operált a zenekar azokkal az ívekkel amik a hangulatingadozásokért feleltek. Noha minden Lost dal egy merő letargia, pontosan tudták, hogy mikor kell a The Enemy gyilkos riff orgiáit előkapni, vagy hol kell a One Second zongora vezérelte slágerét elsütni ahhoz, hogy mondjuk a No Hope in Sight vagy az As I Die doom-osabb pusztítása is tökéletesen bele tudjon simulni az est ívébe. A ráadásban elővett Say Just Words pedig a dal amit az is ismer a Paradise Lost-tól aki amúgy soha nem hallott róluk. Bátran ki merem jelenteni, hogy minden idők egyik legjobb rock dala ez, ami egyszerre dark, egyszerre gothic és egyszerre rádióbarát sláger, így az is bele tudja élni magát aki amúgy nem nagy Lost fan. Végére még a legutóbbi lemezről előkapták a Ghost című dalt, ami ismét a kevésbé „partysláger” szerzemények közé tartozik, nehogy véletlenül azzal a gondolattal induljunk haza, hogy mekkorát buliztunk a Say Just Words-re.
Négy zenekar, négy óra zene, egy egyre mélyebbre, és sötétebbre ereszkedő hangulatú este, ahol csak a hangzás rontott az összképen. Ez az Ultima Ratio Fest összefoglalva. Persze ki-ki saját ízlése, hogy melyik banda tartozik inkább a kedvencei közé, ki mit élt tegnap leginkább. Én viszont nem rakhatom le más mellett a voksom mint a Paradise Lost. Teljesen más kávéház, nem csak egy remek zenei produkció, de egy olyan erős emocionális bomba is amit ők minden alkalommal átadnak, ami abszolút kiemeli őket szinte bármilyen társaságból….
Tele érzelmekkel, tele keserédes ábrándokkal, mégis full üresen, a legfeketébb éjszakában vezettem hazafelé a koncert után. A Lost megint levitt oda ahonnan hetek lesznek kijönni, és most egy darabig más zenét nem is akarok majd hallani….(Pedig muszáj lesz, erős hetek jönnek nemzetközi felhozatalban.)
Fotók és cikk: Pásztor Csaba*Kieron*
További képek IDE KATTINTVA
