rattlead.hu
A svéd Deathstars már 2000 óta riogatja a nagyérdeműt hol a kinézetével, hol a zenéjével, de én csak nemrég csatlakoztam rájuk, és azonnal beszippantott a kicsit ipari, kicsit goth, kicsit rammsteinos, eléggé mansonos, és meglehetősen laibachos zenéjük. Persze ez alapján azt gondolhatná az egyszeri zenehallgató, hogy egy összelopkodott, semmi újdonságot nyújtani nem tudó brigádról van szó, de ez igencsak távol áll az igazságtól. Ahogy korábban, úgy a 2023-ban megjelent Everything Destroys You-n sem tescós Manson- és jóárasított Rammstein-kópiákat hallhatunk, inkább a svéd legények fogták, és a korábban felsorolt előadók és irányzatok legjobb pillanatait gyúrták össze valami egyedivé és utánozhatatlanná. Erre mondjuk volt bőven idejük, mert előtte 9 évig csak a lábukat lóbálták albumkiadás helyett.
Már legalább két éve hallani lehetett arról, hogy készül az új album, sőt, már az ehhez kapcsolódó turné is meghirdetésre (és többszöri lemondásra) került, de végül csak idén májusban sikerült azt piacra dobni. Itt jegyzem meg halkan, hogy ezzel talán az utolsó akadály is elhárult az elől, hogy élőben láthassam őket végre. December 1. Barba Negra, ha most harmadszorra végre nem mondják le.
A fentebb említett 9 év nagyon hosszú idő, de lehet, hogy pont ennyire volt szüksége az ötös fogatnak, hogy tökéletesre csiszolja azt a 10 nótát, ami végül eljutott a korongig. A nyitónóta (és egyébként az első kislemez), a This is mindenesetre rögtön berúgja az ajtót a tipikus deathstarsosságával, és nincs is megállás egészen az album végéig. Sorra érkeznek a jobbnál jobb nóták: a Midnight Party remekbe szabott refrénjével, ami akár az Addams family éves szörnybáljának is lehetne a nyitózenéje, az Anti All mindenellenes kirohanásával, az Atomic a játékosságával (megjegyzem, szerintem ilyesmire szoktak keringőzni a vámpírok), az Everything Destroys You, ami a zenekar összes jellemzőjét felvonultatja, a Blood for Miles a kétségbeesett női énekével vagy a The Churches of Oil cirkuszi hangulatával.
A számokat két nagyon fontos összetevő fogja össze és teszi egységes egésszé: a baljós szintifutamok és a néhol reményt vesztett, de leginkább kísérteties női ének/háttérvokál. Kellőképpen komor, nem éppen életigenlő zenével van dolgunk, de eközben mégis szórakoztató, és nem megy át öncélú köldöknézegetésbe. Az egész albumban van valami avataros is, főleg a játékossága és groteszk hangulata miatt, csak hogy még egy hatást említsek a zenekarral kapcsolatban, és ez emeli leginkább az átlag ’sötét zenék’ fölé.
Mindenképpen javaslom a 2023-as Deathstars-alkotást az ipari zenék kedvelőinek, de ugyanúgy megállja a helyét az album vámpírbálokon, goth-temetéseken és temetői piknikeken is.
Kedvencek: Midnight Party, Anti All, The Infrahuman Masterpiece
